Ezt a titkot üzeni a Teremtő: Mindannyian egy konkrét feladattal érkeztünk a Földre!

A Manitoba tartománybeli Brokenhead Odzsibve Nemzet szülötte, Sharon Ward élete hosszú évtizedeken át sötét örvényben forgott. Története nem...

A Manitoba tartománybeli Brokenhead Odzsibve Nemzet szülötte, Sharon Ward élete hosszú évtizedeken át sötét örvényben forgott. Története nem csupán egy egyéni sors küzdelme, hanem a kanadai őslakosokat ért rendszerszintű trauma, a kulturális elnyomás és a spirituális újjászületés mély tanúságtétele.

Sharon útja a legsötétebb földi pokoltól a túlvilág határáig, majd onnan vissza, a törzsi hagyományokból táplálkozó gyógyulásig vezetett. Története rávilágít arra, hogy a múlt sebei miként öröklődnek generációról generációra, és hogyan képes a Teremtőbe vetett hit és az ősi tudás megtörni ezt az átkot.

A tragédia gyökerei messzire, a kanadai bentlakásos iskolák embertelen rendszeréig nyúlnak vissza. Sharon édesanyját mindössze három és fél éves korában szakították el a családjától. A kislányt a Fort Alexander bentlakásos iskolába zárták, ahol kilenc és fél évet töltött elzárva a szeretteitől, a kultúrájától és az anyanyelvétől. Ezen intézmények nyílt célja az "indián asszimiláció" volt, amit a korabeli hatóságok a kultúra gyökeres kiirtásával és a gyermekek átnevelésével akartak elérni.

Az iskolában az édesanya mindent megtapasztalt, amit emberi ésszel nehéz felfogni: papok és apácák válogatott kegyetlenségeit, fizikai és lelki bántalmazást. Sharon elmesélése szerint édesanyja olyan borzalmak szemtanúja is volt, mint gyermekek meggyilkolása és az éjszaka közepén, titokban történő elhantolása.

Ez a mérhetetlen trauma kitörölhetetlen nyomot hagyott az édesanya lelkén. Bár alapvetően kedves és gondoskodó lélek volt, a benne rekedt düh és fájdalom időzített bombaként ketyegett. A fordulópontot az 1966-os év hozta el, amikor Kanadában törvényileg engedélyezték az őslakos nők számára az alkoholfogyasztást. Ez a látszólagos szabadságjog valójában szabad utat engedett a fel nem dolgozott traumák önpusztító elfojtásának. Sharon édesanyja az italba menekült. Az alkalmi, hétvégi ivászatok hamarosan mindennapos függőséggé fajultak, és a család élete pillanatok alatt romba dőlt.

A meleg otthont felváltotta a mélyszegénység, az éhezés és az állandó rettegés. Sharon és testvérei télen megfelelő ruházat nélkül maradtak, olyannyira, hogy mások szárítóköteleiről kényszerültek ruhát lopni, ősszel pedig a környékbeli kertek megdézsmálásával jutottak élelemhez. A család korábbi önellátó, harmonikus rendszere – ahol a nagyapa csapdázott, az apja vadászott, a nagybácsik pedig halásztak – teljesen összeomlott az alkoholizmus terhe alatt.

Sharon ebben a feszült és bántalmazó környezetben nőtt fel. Ráadásul a kulturális identitás kettőssége is nehezítette a mindennapjait. Hétéves koráig egyáltalán nem beszélt angolul, anyanyelvét, az anisinábe (odzsibve) nyelvet használta. Amikor iskolába került, nem értette, miért csúfolják és bántalmazák a társai a kiejtése és a származása miatt. Ráadásul, míg édesanyja sötét bőrű volt, édesapja a mikmak törzsből származott, akiknek felmenői között viking, ír és skót vér is csörgedezett, így Sharon világosabb bőre és az angol nyelv hiánya miatt mindkét világ peremére szorult.

Tinédzserként a marihuánához nyúlt, hogy elviselje a körülötte lévő káoszt. Fiatal lányként, alig tizenöt-tizenhat évesen teherbe esett. Egy családi vita során édesanyja brutálisan megverte, és kizárta a tomboló hóviharba. Csak a barátjának köszönhette az életét, aki szó szerint kiásta őt a hóból. Ezt követően állami gondozásba került egy javítóintézetben, ahol az orvosi vizsgálat megállapította, hogy a fejétől a lábáig kék-zöld foltok borítják a testét – az egyetlen hely, amit az édesanyja megkímélt, az arca volt. Az anya végül a bíróságon sem jelent meg, így lányát sorsára hagyta.

Az évek múltak, de a trauma spirálja nem lassult. Sharon édesanyja később rákos lett, de a kemoterápia alatt sem hagyta abba az ivást, az alkohol pedig semlegesítette a gyógyszereket; lényegében feladta az életet. Halálos ágyán édesanyja a házassági gyűrűit kérte Sharontól, ám azokat Sharon alkoholista férje korábban ellopta és elcserélte egy autóra. A bűntudat, hogy nem tudta teljesíteni anyja utolsó kívánságát, miközben hat gyermeket nevelt, tanult és teljes állásban dolgozott, összeroppantotta Sharont. Bár korábban évente ha egyszer-kétszer ivott, anyja halála után ugyanabba a sötétségbe zuhant: súlyos alkohol- és drogfüggővé, valamint agresszív, erőszakos emberré vált.

A teljes kétségbeesés és az önvád végül egy végzetes döntéshez vezetett. Sharon úgy érezte, gyermekei jobban járnának nélküle, és a mellében talált daganat miatt érzett félelem is a halál felé lökte. Három üveg, egyenként kilencven darabos fájdalomcsillapítót vett be, amit egy üveg whiskey-vel öblített le, majd lefeküdt a kanapéra, abban a hitben, hogy soha többé nem ébred fel.

Ekkor kezdődött el Sharon testen kívüli, túlvilági utazása. Először a távolból hallotta a testvérei hangját, akik az ő önzőségéről beszéltek, és tisztán érezte azt a mardosó fájdalmat és haragot, amit a halála okozna nekik. Rájött, hogy bár jelentéktelennek hitte magát, valójában ő volt a család összetartó oszlopa, a testvérei pótanyja. Ezután egy ismeretlen hang szólította meg: "Fordulj meg." Sharon megfordult, és a távolban egy apró fénypontot látott. Ahogy közeledett felé, a fény növekedett, de éppen csak akkora volt, hogy át tudott rajta kúszni. Amikor átért a túloldalra, azonnal elárasztotta egy olyan leírhatatlanul tiszta és mély szeretet, amilyet a Földön soha nem tapasztalt.

A túlvilágon egy fénylő alak fogadta, akinek arca az emberiség összes bőrszínét és arcvonását váltogatta, szemeiben pedig nem voltak pupillák, jelenléte mégsem félelmet, hanem végtelen békét árasztott. A lény Sharon gyermekkori nevén szólította meg: Bungans (Csendes Vizek). Közölte vele, hogy a Teremtő küldte őt. Elmagyarázta, hogy minden ember egy meghatározott idővel és feladattal születik a világra. Azok a lelkek, akik önkezükkel vetnek véget az életüknek, egy köztes helyen rekednek mindaddig, amíg az általuk hátrahagyott szeretteik meg nem bocsátanak nekik, vagy amíg le nem telik a földi idejük.

Az alak határozottan kijelentette: Sharonnak vissza kell térnie, mert születése előtt egy olyan egyedi feladatot kapott, amelyet senki más nem végezhet el helyette. Sharon zokogva kapaszkodott a lény lábába, kérlelve, hogy maradhasson a szeretet birodalmában, de a válasz megfellebbezhetetlen volt.

Egy szempillantás alatt tért vissza a testébe. Arra eszmélt, hogy a kanapén ül, miközben a testvére éppen a halottkémnek telefonál. A teste jéghideg volt, a körmei kékek, a bőre szürke, a szemei beesettek. Napokba telt, mire tudatosította magában: ő valóban meghalt, és visszaküldték. Ez a misztikus élmény indította el azon a negyven éves gyógyulási folyamaton, amely teljesen megváltoztatta az életét. Sharon rájött, hogy ha a természet képes megújulni és meggyógyulni a pusztítás után, akkor az ember is képes rá.

A gyógyulás első lépéseként visszatért az ősi odzsibve spirituális gyökerekhez. Újra elkezdte használni a hagyományos gyógynövényeket, a dohányt, és belépett az izzasztókunyhókba. Bár régen ez a rituálé a férfiak kiváltsága volt, a kultúra megőrzése és a férfiak hiánya (akik közül sokan börtönbe kerültek a gyarmatosító rendszer hatásai miatt) felülírta a szokásokat. A nők vették át a pipákat, a csörgőket és a dobokat, hogy átmentsék a tudást a következő generációnak. Sharon a kunyhó csendjében, imák és könnyeit visszafojtva engedte el a gyerekkori bántalmazások emlékeit. Rájött, hogy a fájdalom könnyeinek kiürítésével helyet teremt a szeretetnek.

Ma Sharon Ward teljesen tiszta életet él: nem iszik, nem drogozik, és letette a cigarettát is, amire még hatéves korában szokott rá. Megtanulta, hogy a megbocsátás nem a másik emberről, hanem saját magunk felszabadításáról szól. Vallja, hogy a Teremtő mindenkit szeret, nemzetiségtől és származástól függetlenül, hiszen az odzsibve hitvilág szerint minden mindennel összefügg. Ezt fejezi ki a Mitakuye Oyasin vagy odzsibve nyelven a Niwanaakomigoo koncepciója, a "minden rokonom" elve, amely szerint az ember nemcsak a többi emberrel, hanem a fűvel, a fákkal, a madarakkal, az esővel és az összes élőlénnyel testvéri közösséget alkot.

Sharon negyven év távlatából úgy tekint az életére, mint egy küldetésre. Tudja, hogy a földi lét olykor nehéz, szinte a börtönhöz hasonlít, de hiszi, hogy a Teremtő senkire sem mér nagyobb terhet, mint amit képes elviselni. Az ő feladata és küldetése, amiért annak idején a fény kapujából visszafordították, nem más, mint a történetének megosztása: reményt és útmutatást adni azoknak, akik még a sötétségben bolyonganak, megmutatva, hogy a vihar után mindig eljön a csend és a gyógyulás.