A kilencvenes évek közepe a paranormális jelenségek és az ufó-összeesküvések aranykora volt, amelynek csúcspontját egy szemcsés, fekete-fehé...
A kilencvenes évek közepe a paranormális jelenségek és az ufó-összeesküvések aranykora volt, amelynek csúcspontját egy szemcsés, fekete-fehér filmfelvétel jelentette. 1995-ben több mint egymilliárd ember szegezte tekintetét a képernyőkre világszerte, hogy végignézze egy feltételezett földönkívüli lény felboncolását.
A felvétel a híres, 1947-es roswelli ufókatasztrófa helyszínéről származott – legalábbis ezt állították a terjesztői. Később azonban kiderült, hogy az egész világot megvezető, aprólékosan kidolgozott hamisítványról van szó, amelyet egy észak-londoni lakásban forgatott le egy hivatásos bűvész. Bár a szenzáció elcsendesedett, a parázs a hamu alatt tovább izzott, és most egy új dokumentumfilm újraalkotja a rejtélyt, méghozzá olyan megdöbbentő tanúvallomásokkal, amelyek alapjaiban rengetik meg a földönkívüli életről szóló vitát.
A történet középpontjában ezúttal nem a hírhedt csalók állnak, hanem Mike Maloney, a patinás brit Mirror magazin egykori fotósa, a Fleet Street legtöbb kitüntetéssel elismert sajtófotósa. Maloney olyan vallomást tett, amely teljesen új megvilágításba helyezi az egész roswelli mítoszt. A fotós váltig állítja, hogy ő maga már jóval a sajtót bejárt hamisítvány előtt, egészen pontosan 1978-ban látott egy filmfelvételt egy valódi idegen lényről és annak boncolásáról.
Találkozás a Disney-legendával az anahaimi dombok között
Maloney 1978-ban Los Angelesben tartózkodott, hogy a híres színésznőről, Daryl Hannah-ról készítsen fotókat. A sors azonban különös fordulatot tartogatott számára: néhány stúdióvezető meghívta ebédre, ahol egy asztalhoz ültették Walt Disney eredeti animátoraival. Köztük volt Ward Kimball is, az a zseniális művész, akinek Mickey egér ikonikus alakját köszönheti a világ. Kimball nemcsak a rajzfilmgyártásban volt tekintély, hanem a repülő csészealjak és az ufókutatás elismert szakértőjeként is számon tartották környezetében.
A két férfi között gyorsan barátság szövődött, és a későbbi találkozók alkalmával a beszélgetések rendszeresen a világűr rejtélyei körül forogtak. Maloney elmondása szerint korábban kifejezetten szkeptikus volt a témát illetően, de Kimball szenvedélye és elképesztő tudása megingatta a hitét. Egy nap a Disney-animátor váratlan kérdést tett fel a fotósnak: szeretné-e látni a kormány által eltitkolt, valódi földönkívüli boncolásáról készült felvételt?
A fotóst egy Anaheim feletti dombságban megbújó, álmos külvárosi házba vitték. A nappaliban egy 16 milliméteres filmvetítő állt, mellette pedig olyan fémdobozok sorakoztak, amelyeken az Egyesült Államok Hadseregének hivatalos sasos felségjelzése volt látható. Kimball később elárulta Maloney-nak, hogy ő mindössze a kilencedik ember a világon, akinek megengedték, hogy megnézze ezt a szigorúan titkos anyagot.
A vetítőgép kattogni kezdett, a falra vetített képeken pedig feltárult a rideg valóság. Maloney emlékei szerint a kamera lassan pásztázta a helyiséget, amikor hirtelen egy sarokban fekvő lényre tévedt a fókusz. Nem egy élettelen test volt a boncasztalon, hanem egy lélegző, mozgó entitás. Bár a szemei csukva voltak, és a feje erőtlenül bicsaklott előre, a karjai és a lábai jól láthatóan kényszeres, görcsös mozdulatokat végeztek, mintha félálomban vagy sokkos állapotban lett volna.
A kamera nem időzött rajta hosszan, így a legapróbb részleteket nem lehetett kivenni, de a látvány örökre beégett a fotós emlékezetébe. Maloney ma már csak azt sajnálja, hogy akkoriban még nem léteztek okostelefonok, amelyekkel megörökíthette volna a történelmi pillanatot.
A Kubrick-kapcsolat és a visszarugózó fém
Ezen felejthetetlen élmény után, amikor 1995-ben Ray Santilli bemutatta a világnak a maga verzióját, Maloney azonnal tudta, hogy átverésről van szó. A Santilli-féle felvételen látható latex-szerű, merev bábu köszönőviszonyban sem volt azzal a biológiai lénnyel, amelyet ő a Disney-animátor házában látott mozogni.
A fotós meggyőződését, miszerint az 1978-ban látott felvétel volt az igazi, egy másik zsenivel való beszélgetése is megerősítette. Maloney szomszédja Hertfordshire-ben nem más volt, mint a legendás filmrendező, Stanley Kubrick. Egy alkalommal, amikor együtt söröztek, a fotós részletesen elmesélte a rendezőnek az Anaheimben látottakat, majd megkérdezte a véleményét, hogy vajon egy zseniális hollywoodi trükkről lehetett-e szó. Kubrick határozottan megrázta a fejét, és azt mondta: "Nem. Amit láttál, az valódi volt. 1947-ben a filmtechnika és a speciális effektusok még közel sem jártak azon a szinten, hogy ilyen minőségű és élethű csalást hozzanak létre."
A történet itt még nem ért véget. Ward Kimball azt is állította Maloney-nak, hogy birtokában van a roswelli UFO-szerencsétlenségből származó fizikai törmelék egy darabja, ami miatt a hatóságok folyamatos megfigyelés alatt tartják. Az animátor leírása szerint a tárgy egy körülbelül hetven centiméter hosszú, krómozott, hengeres fémdarab volt. Elképesztően keménynek tűnt, mégis, ha az ember a markába fogta, össze lehetett gyűrni, mint egy darab kartonpapírt.
Amint azonban elengedték, azonnal és nyomtalanul visszanyerte eredeti, tükörsima formáját – olyan memóriafém technológiát mutatva, amely a negyvenes években teljesen elképzelhetetlen lett volna a Földön. Bár Kimball meghívta a házába, hogy saját szemével lássa a leletet, Maloney-t a szerkesztősége hirtelen visszarendelte Londonba, így a látogatás meghiúsult.
Londoni svindlerek és a vágóhídi belsőségek
Miközben Maloney az átélt élmények hatása alatt állt, a kilencvenes évek elején két londoni vállalkozó akaratlanul is hatalmas lavinát indított el, amivel teljesen összekuszálták az ufókutatás szálait. Ray Santilli és üzlettársa, Gary Shoefield 1992-ben az Ohio állambeli Clevelandbe utaztak, hogy Elvis Presley-ről szóló archív felvételeket kutassanak fel. Santilli elmondása szerint itt lépett oda hozzájuk egy idős, egykori katonai kameraman, aki azt állította, hogy ő rögzítette a roswelli boncolásokat 1947-ben, és a filmtekercseket azóta is a padlásán rejtegeti.
Santilli állítólag százezer dollárt fizetett a 22 tekercsért, majd nekilátott, hogy az évszázad sztorijaként értékesítse a nemzetközi médiapiacon. A brit tévénézők először egy reggeli magazinműsorban hallhattak a szenzációról, majd a Fox televízió 1995 augusztusában főműsoridőben sugározta a hírhedt anyagot.
Philip Mantle, a Brit Ufókutató Szövetség akkori vizsgálati igazgatója az elsők között láthatta a felvételeket egy zárt körű vetítésen. Mantle már több mint másfél éve tárgyalt Santillivel, és bevallása szerint addigra teljesen elvesztette a hitét a projektben, mivel rengetegen állítottak hasonlóan nagy dolgokat bizonyítékok nélkül. Amikor azonban a film adásba került, a közvélemény és a tudományos világ azonnal két táborra szakadt.
A csalás leleplezése közel egy évtizedig tartott, de végül minden részletre fény derült. Az idegen lény testét John Humphreys, a Királyi Művészeti Akadémia szobrásza készítette el alig három hét alatt. A boncolás anatómiai hitelességének biztosításához egy helyi hentestől vásárolt állati belsőségeket és bélrendszert használtak fel, amelyeket a latex testbe helyeztek el. Magát a vezető orvost is Humphreys alakította, sebészi maszkban és köpenyben.
A szobrász később cinikusan úgy nyilatkozott, hogy a film elkészítése olyan volt számukra, mintha Leonardo da Vinci Utolsó vacsora című freskóját restaurálták volna: egy már létező, de elveszett művet alkottak újra a saját eszközeikkel. Santilli ugyanis mindvégig azzal védekezett, hogy az eredeti katonai felvételek az évtizedek során megsemmisültek, és ő csupán rekonstruálta azt a valódi anyagot, amelyet korábban látott.
"Erről nem beszélhet a népnek"
A brit kormányzati körök és a titkosszolgálatok reakciói szintén azt sugallják, hogy a háttérben jóval több zajlik egyszerű tömegpániknál vagy médiahacknél. Maloney felelevenítette egy közeli barátja, Georgina Bruni történetét is. Bruni az 1980-as rendleshami erdei incidensről – amelyet a brit Roswellként is emlegetnek a számos megmagyarázhatatlan ufóészlelés miatt – írt tényfeltáró könyvet.
A kötet megjelenése után Bruni magánkihallgatást kapott Margaret Thatchernél a Downing Streeten. Amikor az írónő megkérdezte a miniszterelnök asszonyt, hogy ismeri-e a könyvében taglalt eset részleteit, Thatcher állítólag így válaszolt: "Ó, igen, kedvesem, nagyon is jól ismerjük a részleteket. De természetesen erről nem beszélhet a népnek."
Ez a fajta szigorú kormányzati hírzárlat nem volt egyedi. Egy magas rangú amerikai katonatiszt, aki a nyilvánosság előtt korábban azzal intézte el a rendleshami eseményeket, hogy "csak gyerekek gyújtottak tüzet az erdőben", hat hónappal a nyugdíjazása után felhívta Georgina Brunit. A telefonban elcsukló hangon közölte vele: "Minden, ami a könyvében szerepel, a színtiszta valóság. Kormányzati utasítás alatt álltam, hogy mindent cáfoljak és nevetségessé tegyek, amit önök láttak."
Mike Maloney, aki az évtizedek során megrögzött szkeptikusból megingathatatlan hívővé vált, úgy látja, hogy az új dokumentumfilmek és az amerikai kormányzat által az utóbbi időben elindított ufó-iratfeloldási hullám végre elhozhatja az igazságot. Bár tisztában van vele, hogy a teljes körű bizonyítás talán már nem az ő életében fog megtörténni, szentül hiszi, hogy a történelem őt fogja igazolni.
Búcsúzóul felelevenített egy történetet, amikor egy rendezvényen Patrick Moore-ral, a néhai neves brit csillagásszal beszélgetett a kozmosz titkairól. Amikor Maloney megkérdezte a tudóst, mit gondol a más bolygókon létező életről, Moore elgondolkodva így felelt: "Azt hiszem, nem kellene annyira gőgösnek lennünk, hogy azt feltételezzük, mi vagyunk az egyetlen életforma ebben a hatalmas univerzumban." És Maloney szerint ennél pontosabb választ azóta sem adott senki. (1)
(1) - https://www.mirror.co.uk/news/uk-news/
