A nő, aki titokban a túlvilágról kapott megrendelést – és a képei ma milliókat vonzanak a múzeumokba

A huszadik század elejének művészeti világa büszke volt a saját radikalizmusára. Amikor Vaszilij Kandinszkij megalkotta első nonfiguratív mű...

A huszadik század elejének művészeti világa büszke volt a saját radikalizmusára. Amikor Vaszilij Kandinszkij megalkotta első nonfiguratív műveit, meg volt győződve arról – és a művészettörténet évtizedekig egyetértett vele –, hogy ő az absztrakt festészet úttörője, aki elsőként merte elhagyni a látható valóság ábrázolását.

Létezett azonban egy svéd festőnő, aki ekkor már évek óta élénk színekkel, monumentális méretű geometriai formákkal és organikus motívumokkal teli vásznakat alkotott Stockholmban, teljes titokban. Ő volt Hilma af Klint, egy spiritiszta médium és képzett művész, aki nem a földi dicsőségért alkotott, hanem mert meggyőződése szerint túlvilági szellemek diktálták neki a ecsetvonásokat.

Hilma af Klint 1862-ben született Stockholmban, és korán megmutatkozott a rejtélyek iránti fogékonysága. Alig tizenhét évesen vett részt első spiritiszta szeánszán, ám az okkultizmus iránti elkötelezettsége akkor vált végzetessé, amikor egy évvel később elveszítette tízéves húgát, Herminát. A gyász és a túlvilággal való kapcsolatkeresés vágya a kor divatos ezoterikus mozgalmai, a spiritualizmus, a teozófia és az antropozófia felé sodorta.

Miközben belső világát a láthatatlan dimenziók kutatása töltötte ki, a külvilág felé egy teljesen konvencionális alkotó arcát mutatta. 1887-ben diplomázott a Svéd Királyi Képzőművészeti Akadémián, majd éveken át hagyományos tájképeket és portrékat festett, hogy megélhetését biztosítsa. Párhuzamos művészeti életet élt: nappal a kor elvárásainak megfelelő, hagyományos figuratív műveket alkotott, éjszaka pedig egy olyan titkos, radikális avantgárd világot épített, amelyhez fogható még nem létezett a korabeli Európában.

A fordulat harmincas éveinek közepén következett be, amikor négy másik nővel megalapította az "Ötök" nevű csoportot. Rendszeresen találkoztak, hogy imádkozzanak, meditáljanak, és kapcsolatba lépjenek a Magasabb Mestereknek nevezett szellemi lényekkel, akiket név szerint is azonosítottak: Amaliel, Ananda, Clemens, Esther, Georg és Gregor.

E szeánszok során automatikus írással és rajzolással kísérleteztek. 1904-ben a szellemek kinyilatkoztatták, hogy egy templomot szeretnének, majd két évvel később, 1906 újévén az Amaliel nevű entitás közvetlenül Hilma af Klintet bízta meg azzal, hogy készítse el a templom falaira szánt festményeket. A művész naplójában úgy emlékezett vissza, hogy gondolkodás nélkül igent mondott a felkérésre. A feladat az volt, hogy jelenítse meg az ember halhatatlan aspektusát, és közvetítsen egy egyetemes üzenetet az emberiség számára.

Ezzel kezdetét vette egy kilenc éven át tartó, lázas alkotómunka, amelynek során a festőnő száztizenegy művet hozott létre mindössze másfél év alatt, szinte transzszerű állapotban. A szellemek iránymutatása alapján tíz paradicsomi szépségű, monumentális vásznat is festett, amelyek az emberi élet négy szakaszát – a gyermekkort, az ifjúságot, a felnőttkort és az időskort – idézték meg. Ezek a művek ma a huszadik századi művészet legrejtélyesebb alkotásai közé tartoznak.

Bár 1907-ben születtek, élénk sárgáik, narancsaik, finom rózsaszínjeik és hatalmas, burjánzó formáik miatt leginkább az 1970-es évek pszichedelikus dizájnjára emlékeztetnek. Amikor af Klint ezeket a képeket festette, a kompozíciói teljesen egyedülállók voltak: a spirálok, körök, sugarak és rejtélyes betűk olyan totális alkotói szabadságról tanúskodtak, amely teljesen idegen volt a korabeli akadémiai ízléstől.

A "Képek a templomhoz" elnevezésű monumentális sorozat végül százkilencvenhárom művet számlált. Mire Hilma af Klint 1944-ben, egy autóbaleset következtében elhunyt, életműve már több mint ezerkétszáz absztrakt darabból állt. Azonban életében szinte senkinek sem mutatta meg ezeket a képeket. Pontosan tudta, hogy a huszadik század elejének társadalma és racionális művészeti elitje értetlenül állna a szellemek inspirálta, nonfiguratív formák előtt.

Végrendeletében ezért szigorúan kikötötte, hogy halála után legalább húsz évig semmit sem szabad nyilvánosságra hozni a gyűjteményből. Úgy vélte, a világnak időre van szüksége, és egy spirituálisan érettebb, nyitottabb jövőbeli közönségre fogadott, amely képes lesz befogadni az üzenetét.

A képek évtizedekig porosodtak ládákban, és a művészettörténet teljesen megfeledkezett róluk, egészen 1986-ig, amikor egy Los Angeles-i kiállításon először mutatták be őket a nagyközönségnek. A hatás sokkoló volt. A szakértők kénytelenek voltak felismerni, hogy az absztrakt művészet kanonizált idővonala hamis: egy svéd nő évekkel Kandinszkij, Kupka vagy Malevics előtt feltárta a tiszta absztrakció birodalmát.

Az elmúlt években Hilma af Klint igazi kulturális ikonná és globális jelenséggé vált. Kiállításai New Yorkban, Londonban és Stockholmban látogatói rekordokat döntöttek. A modern kor embere mindent belelát az alakjába, amit a saját világnézete kíván: ünneplik korai feministaként, queer ikonként, látnok prófétaként vagy épp modern boszorkányként.

Miközben a múzeumok és kurátorok harcolnak azért, hogy af Klint örökségét végérvényesen az absztrakt művészet úttörőjeként ismerjék el, családja és jogutódai igyekeznek ellenállni a festmények elüzletiesedésének. Egyik dédunokaöccse szerint ezeket a képeket nem a művészeti piac profitéhségének szánták, hanem a spirituális keresőknek.

Maga a művész sem vágyott arra, hogy alkotásai rideg múzeumi terekben lógjanak; ő egy valóságos, csigavonalban felfelé ívelő templomot képzelt el nekik. Hilma af Klintet nem a művészettörténeti elsőség, hanem a transzcendens igazság érdekelte. Hitt abban, hogy a jövő embere végül megérti majd a képeit, és ez a jövő – a kortárs kiállítások tömegeit látva – talán éppen most érkezett el. (1)

(1) - https://www.smithsonianmag.com/smart-news/