Hol lakik a jövő? – Amikor a kezünk beszél az időről

Gondolkodtál már azon, hogy miért intünk a hátunk mögé, ha a gyerekkorunkról mesélünk, és miért bökünk határozottan magunk elé, ha a jövő he...

Gondolkodtál már azon, hogy miért intünk a hátunk mögé, ha a gyerekkorunkról mesélünk, és miért bökünk határozottan magunk elé, ha a jövő heti terveinket ecseteljük? Amikor az időről beszélünk, a kezünk ritkán marad nyugalomban.

Önkéntelenül is gesztikulálunk: söprő mozdulatokat teszünk oldalra, mintha egy láthatatlan idővonalat simítanánk el a levegőben, vagy előre-hátra mozgatjuk a karunkat. Ezek a mozdulatok nem csupán a mondanivalónk díszítőelemei.

Sokkal mélyebb dologról árulkodnak: arról, hogyan építi fel az emberi elme az idő fogalmát. A kognitív tudomány legújabb eredményei szerint az idő nem egy megfoghatatlan, elvont entitásként létezik a fejünkben, hanem szorosan összekapcsolódik a térrel és a testünk fizikai tapasztalataival.

Az idő önmagában absztrakt. Nem láthatjuk, nem érinthetjük meg, és nem mutathatunk rá közvetlenül az utcán. Mivel az emberi agy nehezen kezeli az ennyire megfoghatatlan fogalmakat, kénytelen egy kerülőutat választani: a konkrét, testi tapasztalatokhoz nyúl segítségért. Ezt nevezzük metaforikus leképezésnek.

Leggyakoribb példája az "idő mint tér" metafora. Amikor azt mondjuk, hogy "közeledik a határidő", vagy a jövő még "előttünk áll", valójában térbeli kifejezéseket használunk egy nem térbeli jelenség leírására. Ez nem csak a nyelvhasználatunk sajátossága; a gondolkodásunk alapvető szerkezetét tükrözi. Az elménk egy láthatatlan térképen helyezi el az eseményeket, és ez a belső elrendezés "szivárog ki" a gesztusainkon keresztül a külvilágba.

A kutatások lenyűgöző módon bizonyítják, hogy a testünk pontosan tudja, hol lakik a múlt és a jövő. Amikor az emberek a jövőről beszélnek, mozdulataik ösztönösen előrefelé irányulnak. Ha a múltat idézik fel, a kezük hátrafelé mozdul, vagy legalábbis a testük mögötti tér irányába utalnak. Sőt, a testünk egésze részt vesz ebben a játékban: megfigyelték, hogy az emberek hajszálnyit előredőlnek, ha a jövőbeli céljaikra koncentrálnak, és hátrafelé dőlnek, amikor nosztalgiáznak.

Ez a tendencia már egészen korán, hatéves kor körül megjelenik a gyerekeknél, és ami a legérdekesebb, akkor is jelen van, ha az illető egyedül van, és senki sem látja. Ez azt igazolja, hogy a gesztusok nemcsak a kommunikációt szolgálják, hanem magát a gondolkodási folyamatot segítik. Amikor hadonászunk, tulajdonképpen rendszerezzük a gondolatainkat.

Azonban az idő térbeli elrendezése nem egyetemes törvény, amely minden embernél ugyanúgy néz ki. Bár az igény, hogy az időt térbe helyezzük, minden kultúrában megvan, az "idővonal" iránya és formája drasztikusan eltérhet. Az egyik legerősebb formáló erő az írás és olvasás iránya.

Azok, akik balról jobbra írnak – mint a magyarok, angolok vagy spanyolok –, a múltat balra, a jövőt pedig jobbra képzelik el. Ezzel szemben az arab vagy héber anyanyelvűeknél, ahol az írás iránya jobbról balra tart, ez a mentális modell gyakran megfordul. A mandarin kínai beszélők körében pedig egy harmadik dimenzió is belép: ők gyakran függőlegesen is látják az időt. Náluk a korábbi események "fent", a későbbiek pedig "lent" helyezkednek el.

Ezek a kulturális különbségek nemcsak a laboratóriumi kísérletekben, hanem a mindennapi életben is tetten érhetők. Befolyásolják, hogyan rendezünk sorba fényképeket, hogyan reagálunk gyorsabban bizonyos vizuális ingerekre, vagy akár azt is, hogyan tervezik meg a csomagolásokat a marketingesek.

A gesztusok itt is csalhatatlan jelek: egy angol anyanyelvű balra int a múlt emlegetésekor, míg egy arab beszélő ugyanebben a helyzetben jobbra. A kínaiak pedig sokszor függőleges kézmozdulatokkal kísérik az időbeli sorrendiséget leíró szavaikat.

Ami a gesztusokat különösen izgalmassá teszi, az az, hogy nehéz őket tudatosan kontrollálni. Míg a szavainkat gondosan megválogathatjuk, a kezünk mozgása gyakran megelőzi a tudatos döntést. Emiatt a gesztusok ablakot nyitnak a mélyen rögzült mentális reprezentációkra. Különösen érdekes a kétnyelvűek esete: ők képesek váltani a belső idővonaluk irányát attól függően, hogy éppen melyik nyelvet használják.

Ez a rugalmasság arra utal, hogy az időről való gondolkodásunk nem kőbe vésett, hanem folyamatosan alakul a kulturális tapasztalataink és a környezetünk hatására. Az írni-olvasni tanulás például szó szerint átprogramozza az agyat, és új irányt szab a kezünknek.

Miért fontos mindez? Az idővel kapcsolatos gesztusok tanulmányozása segít megérteni, hogy a megismerés nem egy steril, számítógépszerű folyamat. A gondolkodásunk hús-vér valóságunkban, a mozgásunkban és a kulturális környezetünkben gyökerezik. Az idő nem egyforma mindenhol, és nem egyetlen absztrakt adatként tárolódik az agyban.

Ez a felismerés az oktatástól kezdve a kultúrák közötti kommunikáción át egészen a szoftverek és információs felületek tervezéséig számos területen hasznosítható. Ha legközelebb a jövőbeli terveidről mesélsz, vagy a múlt emlékein merengsz, vess egy pillantást a kezedre. Lehet, hogy már azelőtt tudja, hol tartasz éppen az időben, mielőtt egyáltalán megszólalnál. (1)

(1) - https://www.psychologytoday.com/us/