Hol lakott a boldogság? – Több ezer éves agyagtáblák árulják el: másként éreztünk egykor

Az érzelmeket gyakran tekintjük időtlen, minden kultúrában hasonló emberi tapasztalatoknak. A boldogság, a harag vagy a szerelem érzése mint...

Az érzelmeket gyakran tekintjük időtlen, minden kultúrában hasonló emberi tapasztalatoknak. A boldogság, a harag vagy a szerelem érzése mintha mindig is ugyanúgy működött volna bennünk.

Egy friss, az iScience folyóiratban megjelent tanulmány azonban arra hívja fel a figyelmet, hogy bár az érzelmek alapjai valóban közösek lehetnek, az, ahogyan ezeket megélték, értelmezték és nyelvileg kifejezték, kultúránként és koronként jelentősen eltérhetett.

A kutatás az ókori Mezopotámia világába vezet vissza, és azt vizsgálja, miként kapcsolták össze az emberek érzelmeiket saját testükkel több mint kétezer évvel ezelőtt.

A nemzetközi kutatócsoport több mint egymillió szónyi akkád nyelvű szöveget elemzett, amelyeket ékírással rögzítettek agyagtáblákra az i. e. 10-7. század között. Ezek a szövegek imádságokat, irodalmi műveket, jóslatokat, hivatalos iratokat és a mindennapi élethez kapcsolódó feljegyzéseket is tartalmaztak.

A kutatás különlegessége abban rejlik, hogy a szerzők modern korpusznyelvészeti módszerekkel keresték azokat a mintázatokat, amelyek megmutatják, mely érzelmeket mely testrészekkel társították az ókori mezopotámiaiak. Ilyen átfogó, statisztikai alapú elemzés korábban nem készült ókori szövegek érzelmi nyelvezetéről.

Az eredmények azt mutatják, hogy a mezopotámiaiak számára az érzelmek nagyon is "testiek" voltak. Nem csupán belső, lelki állapotként gondoltak rájuk, hanem olyan tapasztalatként, amely konkrét testrészekhez kötődött.

A boldogság leírásakor például gyakran használtak olyan kifejezéseket, mint a "nyitott," a "ragyogó" vagy a "teljes," és ezek a szavak feltűnően gyakran kapcsolódtak a májhoz. A mai ember számára ez szokatlannak tűnhet, hiszen a modern kultúrák inkább a szívet vagy az agyat tekintik az érzelmek központjának.

Mezopotámiában azonban a májnak kiemelt jelentősége volt, nemcsak orvosi vagy anatómiai értelemben, hanem szimbolikusan is. Úgy tűnik, az öröm és az elégedettség egyik legfontosabb testi "helye" ez a szerv volt.

A kutatók szerint ez arra utal, hogy az ókori emberek meglepően kifinomult elképzelésekkel rendelkeztek a test működéséről. Bár nyilvánvalóan nem ismerték a modern anatómia részleteit, tisztában voltak bizonyos szervek fontosságával. A szív, a máj és a tüdő mind központi szerepet játszottak az érzelmek nyelvi leírásában, ami azt sugallja, hogy a test belső folyamatait szorosan összekapcsolták a lelki állapotokkal.

A harag megjelenítése még érdekesebb különbségeket mutat a modern felfogáshoz képest. Ma sokan úgy számolnak be a düh érzéséről, hogy azt a mellkasukban, a vállukban vagy a kezeikben érzik, mintha az energia felfelé és kifelé áramlana. Az akkád szövegek ezzel szemben azt sugallják, hogy a haragot gyakran a lábakhoz kötötték. A düh "lefelé" helyeződött, mintha a test alsó részében gyűlt volna össze.

Ez a különbség valószínűleg nem pusztán nyelvi sajátosság, hanem az emberi testhez és mozgáshoz való eltérő viszonyt is tükrözi. Elképzelhető, hogy a haragot inkább a cselekvéshez, az elinduláshoz, a támadáshoz vagy az elmeneküléshez kapcsolták, amelynek elsődleges eszközei éppen a lábak.

A szerelem esetében több hasonlóságot találunk a modern elképzelésekkel. Az ókori mezopotámiaiak is gyakran társították ezt az érzelmet a szívhez, ami azt sugallja, hogy bizonyos érzelmi metaforák valóban nagyon régi gyökerekkel rendelkeznek. Ugyanakkor a szerelem nem kizárólag a szívhez kötődött. A máj és a térdek is megjelennek a szerelmi érzelmek leírásában. A térdek említése különösen beszédes lehet, hiszen utalhat a szerelem miatti gyengeségre, alávetettségre vagy akár a térdre rogyás képére, amely erős érzelmi hatást fejez ki.

A kutatók hangsúlyozzák, hogy óvatosnak kell lennünk az ókori és a modern érzelem-térképek összehasonlításakor. A mai adatok többnyire élő emberek önbeszámolóin alapulnak, míg a mezopotámiai érzelmeket kizárólag írott forrásokon keresztül ismerhetjük meg.

Ezek nem közvetlen leírásai annak, mit éreztek az emberek a testükben, hanem nyelvi minták, metaforák és kulturálisan rögzült kifejezések. Ennek ellenére a hasonlóságok és különbségek így is sokat elárulnak arról, hogyan változott az érzelmekről való gondolkodás az idők során.

A kutatás jelentősége túlmutat az ókortörténeten. Rávilágít arra, hogy az érzelmek nem csupán biológiai adottságok, hanem kulturálisan formált tapasztalatok is. A kutatócsoport tervei között szerepel, hogy a módszert más nyelveken és korszakokon is alkalmazzák, például modern angol és finn szövegek elemzésével. Így még pontosabban megérthetjük, hogyan alakult az érzelmek nyelve, és mennyiben tükrözi a testhez fűződő viszonyunkat.

Az ókori Mezopotámia érzelmi világa tehát egyszerre ismerős és idegen. Bár ugyanazokat az alapérzelmeket fedezhetjük fel benne, mint ma, az, hogy ezeket a májban, a lábakban vagy a térdekben érezték, arra emlékeztet bennünket, hogy az emberi tapasztalat mindig szorosan összefonódik az adott kor gondolkodásával, testképével és nyelvével. (1)

(1) - https://www.cell.com/iscience/fulltext/