"A nyilvánosságot félrevezették" - Egy titokban készült dokumentumfilm szerint az idegenek léteznek

Az emberiség mindig is vonzódott a csillagokhoz. A huszadik század második felében pedig ez a vonzalom már nemcsak a teleszkópokon vagy a sc...

Az emberiség mindig is vonzódott a csillagokhoz. A huszadik század második felében pedig ez a vonzalom már nemcsak a teleszkópokon vagy a science-fiction történeteken keresztül jelent meg, hanem egyre inkább a nyugtalanító kérdésben: vajon ténylegesen egyedül vagyunk-e a világegyetemben?

A kérdés az ezredfordulóra társadalmi jelenséggé vált, de az elmúlt években új, váratlan fordulatokat kapott. Ma már nem csupán amatőr észlelők és fórumok névtelen tagjai beszélnek megmagyarázhatatlan jelenségekről, hanem magas rangú katonai vezetők, hírszerzők, politikusok és tudományos szakemberek.

És most itt egy dokumentumfilm, amely azt állítja: a háttérben évtizedek óta zajló titkolózás ért most véget.

Dan Farah filmrendező, aki a nyolcvanas és kilencvenes évek popkultúráján nőtt fel, saját bevallása szerint mindig is kíváncsi volt arra, hogy vajon a valóságban is léteznek-e a földönkívüli látogatók, vagy csupán Hollywood szórakoztat bennünket velük. Gyerekként a legtöbben E.T.-t vagy az X-Aktákat tudományos-fantasztikus élményként élték meg, ő azonban úgy emlékszik vissza, hogy már ezek a történetek is azt a kérdést vetették fel számára: vajon a kormányok mit nem mondanak el nekünk?

Ez a gyermeki kíváncsiság később nyomozássá, majd hivatássá fejlődött. Így született meg első dokumentumfilmje, The Age of Disclosure, amelyben Farah azt állítja, hogy az Egyesült Államok fél évszázada rejteget kulcsfontosságú információkat a nem azonosított anomáliás jelenségekről.

A film különlegessége nem csupán a témája, hanem az, hogy szereplői között nem összeesküvés-elméletek hívei vagy internetes megszállottak találhatók, hanem volt Pentagon-alkalmazottak, hírszerzők, szenátorok, védelmi szakértők és tudósok. A dokumentumfilm fő narratíváját Luis Elizondo viszi, aki a Pentagon egyik titkos programjának, az Advanced Aerospace Threat Identification Programnak volt vezetője.

Elizondo stílusa elsőre akár túl lelkesnek is tűnhet, de múltja hitelességet ad minden mondatának. Ő volt az egyik, aki belülről látta, hogy a kormány milyen információkat gyűjt, és azt is, mit hallgat el a nyilvánosság előtt. Szerinte a védelmi minisztérium egy kiterjedt dezinformációs kampányt is folytatott, hogy nevetségessé tegye mindazokat, akik komolyan veszik a témát.

Farah számára kulcsfontosságú volt, hogy csak olyan embereket szólaltasson meg, akik közvetlen tapasztalattal rendelkeznek. Nem akart szenzációhajhászatot, sem melodramatikus fordulatokat. A hitelességet a dokumentált múlt és a szakértelem adja, nem a dramatizálás. A film három éven át titokban készült, és még a szereplők sem tudhatták, kik mások vállalták a megszólalást. Ez a fajta konspiratív munkamódszer nem csupán hangulatában illeszkedik a témához, hanem valós védelmet is jelentett, hiszen több megszólaló csak akkor mert kamera elé állni, amikor látta, hogy rajta kívül más is hajlandó kockáztatni a karrierjét.

A fordulópontot Jay Stratton részvétele jelentette, aki a védelmi minisztérium megbecsült szakértője volt, és hosszú karriert épített a nem azonosított jelenségek vizsgálatára. Stratton a film elején döbbenetesen egyszerű kijelentést tesz: szerinte saját szemével látott nem emberi eredetű járműveket és lényeket. Ez az állítás azonnal új szintre emeli a dokumentumfilm tétjét. Nem sejtetésről vagy spekulációról van szó, hanem egy magas rangú tiszt nyílt vallomásáról.

A lavina ezután indult el igazán. Amikor a jelenlegi külügyminiszter, Marco Rubio is vállalta a szereplést, a film hirtelen politikai súlyt kapott. Rubio már régóta foglalkozik a témával, és régóta próbálja kideríteni, miért van az, hogy még az Egyesült Államok elnökeit is csak részben tájékoztatják a UAP-kkal kapcsolatos kutatásokról. Szerinte ez a fajta titkolózás már nem egyszerű belpolitikai kérdés, hanem nemzetbiztonsági kockázat. Mert ha más országok – például Oroszország vagy Kína – hamarabb értik meg az idegen technológiák működését, stratégiai előnyre tehetnek szert.

A filmben megszólaló szakértők sokszor egymástól függetlenül is ugyanarra jutnak: az amerikai kormány azért hallgathatott hosszú ideig, mert úgy vélte, hogy az igazság beismerése stratégiai és társadalmi szinten is katasztrofális következményekkel járhat. A második világháború utáni időszakban, amikor az ország még a globális stabilitás megteremtésével küzdött, egy esetleges földönkívüli jelenlét beismerése érthető módon nem illett a hivatalos narratívába. Farah megfogalmazása szerint "hogyan mondhatták volna azt az embereknek, hogy egy olyan konfliktus árnyékában élünk, amit nem értünk, és amely ellen nincs védelem?"

A Roswell-incidens óta a titkolózás spirálja egyre mélyebbre vitte az amerikai kormányzati gépezetet. A film azt sugallja, hogy az 1947-es történetet könnyen lehet, hogy szándékosan bagatellizálták el, és hogy végső soron az volt az indíték, hogy elkerüljék a pánikot és a potenciális ellenfelek kíváncsiskodását. Mert amint valaki információt hoz nyilvánosságra, az nemcsak a lakossághoz jut el, hanem az ellenséges hatalmakhoz is.

Farah filmjének egyik legfontosabb kérdése azonban nem az, hogy mit láttak vagy mit gyűjtöttek össze a kormány titkos laborjai. Sokkal inkább az, hogy miért tartott ilyen sokáig, míg ezeket a hangokat meghallhattuk. A rendező szerint a legnagyobb akadály a stigma volt, amely az UFO-kat körülvette. A tudományos közösség sokáig lenézte a témát, és karrierromboló lépésnek számított, ha valaki komolyan foglalkozni kezdett vele. Ez a hozzáállás az elmúlt években kezdett megváltozni, és ebben hatalmas szerepe van azoknak, akik vállalták, hogy a nevüket adják a vallomásaikhoz.

A dokumentumfilm különlegessége, hogy teljes egészében mellőzi a klasszikus ellenpontot: nincsenek bejátszások arról, hogy kik és miért tartják mindezt ostobaságnak. Farah szerint épp elég volt a szkeptikus hangok uralma az elmúlt évtizedekben, most itt az ideje, hogy azok is szóhoz jussanak, akik közvetlen tapasztalataikról akarnak beszélni. Szerinte a nyilvános vita csak akkor indulhat el valódi alapokról, ha előbb megértjük, mennyi mindent hallgattak el.

A filmben megszólaló szakemberek vallomásai összességében azt a képet rajzolják ki, hogy az emberiség egy fordulópont közelében áll. Ha a világ vezetői sorra ismerik el, hogy a földönkívüli intelligencia nem sci-fi, hanem valóság, akkor az nemcsak tudományos forradalmat indít el, hanem társadalmi és filozófiai átalakulást is. A kérdés már nem az, hogy léteznek-e idegenek, hanem az, hogy mihez kezdünk a tudással.

Dan Farah szerint közeledik az a pillanat, amikor egy amerikai elnök nyíltan kiáll majd a világ elé, és bejelenti, hogy az emberiség nincs egyedül. A rendező úgy látja, hogy az elmúlt években megszaporodó vallomások és kiszivárgott információk már nem fedhetők el többé, és hogy a titkolózás korszaka lassan véget ér. Ami kezdődik, az a transzparencia korszaka.

Ha ez bekövetkezik, az emberi civilizáció történetének egyik legfontosabb pillanata lesz. És talán évekkel később úgy tekintünk majd vissza a The Age of Disclosure-re, mint arra a filmre, amely először törte át a hallgatás falát. (1)

(1) - https://www.theguardian.com/film/2025/