Minden egyszerre létezik, a múlt, a jelen és a jövő

Az "idő" az egyik leggyakrabban használt főnév. Maga a szó nagyon sokoldalú: pazarolhatjuk az időt, időt tölthetünk, megtakaríthat...

Az "idő" az egyik leggyakrabban használt főnév. Maga a szó nagyon sokoldalú: pazarolhatjuk az időt, időt tölthetünk, megtakaríthatunk és így tovább. Az idő még a fizikai és érzelmi sebek gyógyításában is fontos szerepet tölt be.

Legtöbben azt kívánjuk, bárcsak több lenne, az idő mégis értékes tárgyként és minden ember ellenségeként létezik számunkra a Földön. Végül is ez az, ami mindannyiunkat megöl. És a mindennapi beszélgetéseinkben való gyakorisága ellenére nem könnyű leírni, hogy mi is az idő.

Józan ésszel gondolkodva egy univerzális órát képzelnénk el, amely mindenkor és minden ember számára azonos ütemben ketyeg. Egy másodperc, ami eltelik, ugyanúgy múlik neked és minden más embernek ezen a világon vagy bármely másikon.

Ez egy rajtunk kívül álló esemény, egyszerűen az univerzum jellemzője, mint a gravitáció vagy a fény. Úgy éljük meg, mint egy mindent elsöprő mozgást a múltból a jövőbe, amely magával visz, és tehetetlenné teszi számunkra, hogy bármit is tegyünk ellene. Az idő legnyugtalanítóbb része egyben a legüdítőbb is: elénk tárul a jövő, amit tetteink és egy olyan kiszámíthatatlanság diktál, amely akár nagy, akár szörnyűséges eseményeket sodorhat az utunkba. De életünknek ez a része még nincs megírva.

Kivéve, hogy talán mégis. A jövő már létezhet, és az a három mód, ahogyan felosztjuk az időt - a múlt, a jelen és a jövő - nem más, mint az elménk által teremtett illúzió.

Ez az univerzum képe, amely Einstein relativitáselméletéből alakult ki. A Newton által elképzelt univerzális órától eltérően a relativitáselmélet nagyon egyéni tapasztalatként ad nekünk időt. A másodperc számunkra nem ugyanaz, mint amit más tapasztal.

Valójában az eseményeknek nem is kell ugyanabban a sorrendben kibontakozniuk két megfigyelő számára az univerzumban. Ha látunk egy halat, amint kiveszik a tartályából, megölnek és megfőznek, addig az univerzum egy másik részében valaki szemtanúja lehet annak, amint a halat kiveszik a serpenyőből, életre keltik, és behelyezik homályos tartályába. Az események alakulása az egyén viszonyítási pontjától függ.

Ez a tér, az idő és a mozgás közötti kapcsolat miatt lehetséges. Hogy példát mutassunk a mindennapi életből, gondoljunk arra, hol vagyunk most. Este 7 órakor már a hálószobánkbann vagyunk. A buszra 11:53-kor szállunk fel. 15:40-kor egy étteremben vagyunk. Nem lehet egyik a másik nélkül. Vagyis soha nem leszünk olyan helyen, ahol nincs idő, vagy nem létezünk egy időben anélkül, hogy ne lennénk valahol.

A relativitáselmélet a teret és az időt egyetlen negyedik dimenziós struktúrává egyesíti, amelyet téridőnek neveznek. Ugyanúgy kell gondolnunk az időre, mint a térre; ahogy az egész tér létezik a világunkon kívül, és a téren belüli bármely pont leírható koordinátákkal, úgy az összes idő is létezik, és minden olyan esemény, ami megtörtént vagy meg fog történni, már létezik, saját koordinátáival leírva az univerzumon belül.

És ugyanúgy érvényes minden térbeli koordináta, minden időben érvényes koordináta (vagy esemény) is, ami azt jelenti, hogy nem szabad megkülönböztetni múltat, jelent vagy jövőt. Az univerzum és a benne lévő élet nem szerves dolog, amely folyamatosan változik és átalakul.

Ehelyett olyan, mint egy videó, ahol a jelen pillanat csupán egy képkocka a videón belül. És ez a videó, ha hozzáférnénk, minden olyan eseményt felfedne, amely valaha is megtörténhet az univerzumban, az elejétől a végéig. Ezt a kozmoszt "blokk univerzumnak" nevezik, ami egy olyan hely, ahol a változás nem valós, és a jelen pillanatban nincs semmi különös. Ennek filozófiai szempontból való mérlegelése megkérdőjelezi a szabad akarat gondolatát.

De van itt egy másik fontos kapcsolat is: az idő és a mozgás kapcsolata.

Az 1971-es Hafele-Keating kísérlet bebizonyította, hogy a relativitáselmélet valóságos. Az atomórákat két tudós - J. C. Hafele és R. E. Keating - vitte fel egy kereskedelmi légitársaság fedélzetére, és az órákat körberepítették a világban, egyszer keletre, egyszer pedig nyugatra. Visszatéréskor a légitársaság óráit összehasonlították azokkal, amelyek a washingtoni csillagvizsgálóban voltak. A levegőben utazó órák 0,15 mikroszekundumot nyertek. A modern kísérletek azóta is újra és újra igazolják a relativitáselmélet ezen aspektusát.

A két óra közötti eltérés az idődilatációból adódik. Egyszerűen fogalmazva, az idődilatáció a mozgó objektum (kísérletek során a müonok és fotonok esetében szemtanúi voltak ennek a hatásnak) és a között, hogy milyen gyorsan fog haladni az idő az adott objektum esetében.

Minél gyorsabb az objektum, annál lassabban telik az idő számára. Ha 2000-ben elhagynánk az otthonunkat, hogy felszálljunk egy űrhajóra, és az űrhajó 99%-os fénysebességgel haladna 5 évig, és amikor visszatérnénk a Földre, nem 2005 lenne, hanem 2036. És mégis csak 5 évvel lennénk idősebbek, mint amikor elmentünk. Ez azt jelenti, hogy igen, 31 évet utaznánk a jövőbe.

Ilyen módon, amikor egy tárgy mozdulatlanul áll, minden mozgása az időben történik. Csak amikor az objektum mozogni kezd, mozgása megoszlik az idő és a tér között - minél többet mozog az időben, annál kevesebbet a térben, és fordítva.

Ez azért fontos, mert visszatérve a videó példájára, azt hihetnénk, hogy bármely megfigyelő megegyezhet abban, hogy mi történik egy adott képkockán - vagyis bármely pillanatban. De ez megváltozik az idő és a mozgás kapcsolata miatt.

Egy mozgó megfigyelő számára más lesz, ami a képkockán történik, mint egy mozdulatlan megfigyelőnek. A mozgás eltérő időt ad a személynek, és ezáltal másképp érzékeli a képet és azt, ami abban történik.

Míg a relativitáselmélet mindig megtörténik a Földön, a különbségek olyan kicsik, hogy észrevehetetlenek. Ha azonban két megfigyelőt elegendő távolság (mondjuk több tízmilliárd fényév) választ el egymástól, mozgásuk megváltoztathatja a képről alkotott felfogásukat, hogy a múltunk vagy a jövőnk eseményeit is magában foglalja. De ha ez igaz, és a jövőnk vagy a múltunk része lehet egy másik megfigyelő észlelésének, akkor arra a következtetésre kell jutnunk, hogy ez a két dolog már létezik. A jövő nem bontakozik ki, és a múlt nem elérhetetlen.

Ez a pillanat - ez a "most" - és az óra állandó ketyegése, folyamatosan múló és folytonos, ami egy titokzatos jövő felé sodor bennünket, talán csak a fejünkben létezik. Az agyunk által keltett benyomás.

De ez nem magyarázza meg, hogy miért figyelhetjük meg az idő világos irányát. A múltból a jövőbe tart, bár a fizika törvényei nem akadályozzák meg, hogy az események ellenkező irányba haladjanak. Ez az "idő nyila" univerzumunk egyik legnagyobb titka.

Úgy gondolják, hogy ez az irányultság az entrópiával (világegyetemünkben a rendezetlenség mértékével) és azzal az elképzeléssel kapcsolatos, hogy az entrópiának mindig növekednie kell. Ez az ősrobbanás óta érvényben lévő alapvető törvény, amely egyszerűen a világegyetem kezdeti állapotának tűnik, és a 13,8 milliárd évvel ezelőtti ikonikus robbanás óta folytatja útját. De vannak olyan kísérletek, amelyek vitatják azt az elképzelést, hogy az entrópia az oka az idő előre való áramlásának.

Egy olyan univerzum elképzelése, amelyben minden esemény egyszerre létezik, komor és vigasztaló is: a dolgok és az emberek, akiket elvesztettünk, nem tűntek el, csak pillanatnyilag egy kicsit távol vannak. De ez azt is jelenti, hogy a jövőbe nem lesz annyi beleszólásunk, mint reméljük. A sok dolog közül, amit megtehetünk az idő múlásával kapcsolatban, úgy tűnik, egyet még nem sikerült: megértenünk. (1)

(1) - https://medium.com/predict/everything