Ha feltesszük magunknak a kérdést, hogy miért gondoljuk azt, hogy az idő létezik, a legtöbben azt válaszoljuk: azért, mert mindig mindent...
Ha feltesszük magunknak a kérdést, hogy miért gondoljuk azt, hogy az idő létezik, a legtöbben azt válaszoljuk: azért, mert mindig mindent változni látunk. És ez így is van, bennünk, és körülöttünk minden folyamatosan változik, az elejétől a végéig.
A kérdés azonban a következő: ennek a folyamatos változásnak az oka a változó dolgokon kívül található (amit az idő nevű jelenség okoz), vagy mindezen változás magából a változó tárgyból fakad?
Úgy gondolom könnyű belátni, hogy ez utóbbi a helyes. Ami a dolgok változását okozza (az élet körforgását) egy virág, egy emberi lény, vagy egy állat számára bizonyos meghatározott jellemzők szerint az adott életforma esetében, nem egy külső hatás eredménye, mint például az időé. Amit mi "időnek" nevezünk, csak az "örökös változás" mérésére szolgáló módszer.
Azon igényünk következtében, hogy mérhessük ezt az örökös változást úgy döntöttünk, hogy felosztjuk a "ciklikus változásokat" például évszakokra, nappalokra és éjszakákra, hónapokra, huszonnégy órára, percekre stb. Ezeket a jól ismert változásokat a folyamatosan mozgó bolygók helyzete okozza a Naprendszerünkben, és nem azért, mert létezik az "idő".
Vagyis nincsenek percek, de úgy döntöttünk, hogy miután 60-at (másodperc) számolunk azt mondjuk, hogy eltelt egy perc. Perc alapon számoljuk az órákat, a napokat, a hónapokat, éveket és az évszázadokat.
Ily módon tudjuk számolni a percenkénti szívverést, az éveket a születéstől a halálig, és még azt is ki tudjuk számítani, hogy hány év telt el a Nagy Bumm óta napjainkig.
Ám azt is mondjuk: "úgy tűnik, mintha megállt volna az idő (pl. egy régi faluban), semmi sem változott."
Igazából csak a MOST létezik - amelyben minden megnyilvánul, változik és eltűnik
Mivel mi magunk is részei vagyunk ennek a változási folyamatnak, nehéz lehet számunkra megérteni, hogy mi magunk is csak az örök jelenben változunk. Ha képesek vagyunk kívülről nézni a mozgó vonatunkra (szemtanúként tekintve elmúló életünkre), akkor valószínűleg képesek leszünk látni, hogy mindig a mostban vagyunk, és hogy valójában ezen az örök és mozdulatlan MOST-on haladunk keresztül.
Mint tudjuk, Albert Einstein a relativitás elméletével lett híres. A mi esetünkben érdekes megértenünk, hogyan tanulmányozta Einstein az idő kiszámításának módszerét.
Felfedezte, hogy egy pillanat az időben az egyik megfigyelő szempontjából nem feltétlenül ugyanaz, mint egy másikéból. Azt nem tudjuk, hogy Einstein valaha is kijelentette, hogy az idő egyáltalán nem létezik.
Talán bölcs és jó dolog, hogy jobban megértsük, ha néhány mérési módszer példáját vesszük, melyet naponta használunk, és amelyek szintén nem létező elveken alapulnak.
Távolság: a centiméter, méter, kilométer, mérföld, stb. nem létezik, de megegyeztünk abban, hogy amivel az ürességet áthidaljuk, azt egy méternek nevezzük.
Súly: a gramm, uncia, kiló, tonna, stb. nem léteznek, de újra csak megállapodtunk abban, hogy milyen nehezet fogunk kilónak nevezni. Ezek a számítási módszerek a napi életünk során természetesen hasznosak és nélkülözhetetlenek.
Mivel nem vagyunk tudatában, hogy az idő nem létezik, nem érezzük szükségét, hogy a mostra összpontosítsunk, amelyben az életünk zajlik. Sokkal bölcsebb lett volna azonban, ha az elődeink (és mi) is így tettek volna a múltban. Olvass tovább, hogy miért...
Az örökkévaló most
Az univerzum végtelen tere kiterjed arra a helyre is, ahol élünk. De még így is kik, mikor és hol vagyunk, akik megjelentünk, és el fogunk tűnni a tér megváltoztathatatlan valóságában, az ürességben, amelyben minden változás megtörténik?
A görög tudósok a múltban ezt az ürességet nevezték "létezőnek" vagy "abszolútnak", mert arra utal, hogy nem tudunk nem lenni, ami abszolút.
Amit el lehet mondani még erről az abszolútról, hogy megváltoztathatatlan (de minden, ami benne megjelenik, folyamatosan változik), mindenütt jelenlévő (nincs olyan hely, ahol ne lenne jelen), és időtlen (nincs kezdete, nem változik, nincs vége).
A történelem során mindig voltak emberek, akik képesek voltak átlátni a mindennapi élet valóságán, és akik felfedezték az abszolút valóságot, az örök mostot (felfedezték, ami korábban rejtve volt).
Meglepő módon az abszolút felfedezéséről kiderült, hogy rendkívül fontos azok számára, akiknek ilyen tapasztalataik voltak. Az örök mostra irányuló intenzív figyelmet mint egy egzisztenciális élménynek lehet tekinteni. Valaki rájön, hogy léte alapvetően kapcsolódik az örök mosthoz, az időtlenhez.
A mi kultúránkban és "időnkben" a transzcendentális élmények, mint ez, elég ritkák, a filozófusok és pszichológusok bizalmatlansággal fogadják, de a régi időkben az ilyen tapasztalatokat misztikusnak vagy vallásosnak tekintették. Így megy ez már több ezer éve a különböző kultúrákban és időszakokban.
Bámulatos, hogy "azok, akik az időtlenségben élnek" mindig azonos típusú szimbolizmussal vannak bemutatva. Lásd a szenteket és a bölcseket a Kereszténységben, a Hinduizmusban és a Buddhizmusban.
Ezzel a hivatkozással a nagy világvallások (az iszlámban a szent emberek ábrázolása nem megengedett) az örökkévalóban (időtlenség) való létezés jelentése egy extra dimenziót kap. Ez nem csak azt jelenti, hogy "valaki alkalmanként lát keresztül az idő illúzióján", hanem úgy néz ki, mintha az örökkévaló megértése annyira lenyűgöző lenne, hogy talán ez lehetett az emberiség vallásos gondolkodásának a kezdete.
Az abszolút jelentése a valláson belül
Ahogy fentebb említettük, az örök mostra irányuló intenzív figyelmet mint egy egzisztenciális élményként lehet tekinteni. Valaki rájön, hogy léte alapvetően kapcsolódik az örök mosthoz, az időtlenhez.
Korábbi kultúrákban ezeket a misztikus élményeket és a lehetséges jelentésüket alaposan vizsgálták. Ennek eredményeként minden nagy kultúra arra a következtetésre jutott (bár mindegyik a maga módján fogalmazta meg), hogy az időtlenség, az abszolút tudatában való létezés az embereknek betekintést nyújt az élet értelmébe, és valódi boldogságot (felszabadulást) ad számukra.
Hogy ez hogyan található meg minden nagy világvallásban (kivéve az iszlámban ebben az összefüggésben) a következő példák során lesz látható.
Hinduizmus: a nagy világvallások legöregebbjének lényege az upanisadokban található (az i.e. 800 és i.e. 300 közötti időszakban íródott)(1). Ezek az írások egy olyan régi kor lényegét tartalmazzák, melyeket a szellemi hagyományban nemzedékről nemzedékre szájhagyomány útján adtak tovább.
Témái mindig egyy irányba mutattak: Ez az (az időtlen, az abszolút), ami a legbelső énedben vagy (Tat Tvam Asi mantra). Vagy: Az abszolút és a látható világ kapcsolatban vannak (Sat, az abszolút és Ti, minden, ami van, kapcsolatban van, Yam. Ez lett a Satyam mantra).
Azt is mondja, hogy az igazi boldogságot egy ember nem találhatja meg az ideiglenes (változó) dolgokban, hanem csak a megváltoztathatatlanban, az időtlen abszolútban. Következésképpen az embereknek azt tanácsolja, hogy győzzék le az ideiglenes örömök iránti szükségüket az örök jelen, az abszolút valóságába való felszabadító betekintés nevében.
Az eredeti hindu szent iratokat szanszkrit nyelven írták. Ezen a nyelven az emberek nagyon régi misztikus látomásait egy időtlen vonatkozással mutatták be nekünk.
Buddhizmus: mint minden nagy kultúra, a Hinduizmus is visszaesésen ment keresztül egy erős periódust követően. Amikor a létezés misztikus valóságának felfogását egy transzcendens hatalomban (Isten) való hit fenyegeti, akkor az Egy valóságának spiritualitáson alapuló mély értelme elsikkad és zavar keletkezik.
Ez volt az oka a Buddhizmus megnyilvánulásának. Körülbelül 2500 évvel ezelőtt Gautama herceg felismerte az ember lényegének és az időtlenségnek, az abszolútnak az egységét, és ő lett Buddha (a megvilágosodott).
Annak érdekében, hogy a hindu kultúra fent említett félreértését elkerülje, nem beszélt a legmagasabb lelki tudás állapotáról. Ezt az állapotot csak "Nirvánának" hívta. Ez szó szerinti fordításban "teljes megsemmisülést" jelent. Ez arra az élénk (mozdulatlan) öntudati állapotra utal, amely akkor marad, amikor a nyugtalan gondolkodás (az ego) kialszik (vagyis azt jelenti, hogy megpihen). A változékonyban (időben) való élet a változtathatatlanban (időtlenség) való életté nőtte ki magát.
Kereszténység: ahogy a Hinduizmus (és így a Buddhizmus) a távoli múltban gyökereznek, a Kereszténység a régi Zsidó kultúrából ered. Itt is tisztában voltak az emberek az Isten és az ember közötti "köteléknek" (hogy ez a kötelék kizárólag a Zsidókra vonatkozik, félreértésnek kellett lennie).
A kultúra, melyben Jézus megjelent, lelkileg sokkal alacsonyabb szintű volt, mint a hindu kultúrában azokban az időkben, ahol az emberi lélek és az abszolút egysége az írások fő kérdése volt.
Nyilván Jézus maga nagyon is jól ismerte ezt az egységet, ahogy a szavaiból kitűnik. Példázatokban kellett beszélnie, mert az emberek az ő idejében nem voltak még készek megérteni a mély metafizikai tanításokat. Azzal, hogy példázatokban beszélt azt remélte, hogy az embereket eljuttatja az önfelismerésre, és végül az ember és az abszolút kapcsolatába ad felszabadító betekintést, amit ő atyának, vagy Istennek hívott.
"Isten fiának" legismertebb mondása az "Én és az Atya egy vagyunk" és "a mennyek országa bennetek van". Ezek nagyon erős kifejezések az ember és az időtlen, az abszolút egységére.
De nem csak az ősi hindu bölcsek, Buddha és Jézus hatoltak az "élet titkának" mélyére. Ők lobbantották fel a betekintés lángját, és sokan szentelték ennek az életüket, és nincs kétség afelől, hogy a nehézség és beteljesedés minden tapasztalata a spirituális út része.
Valószínűleg nem is úgy volt, hogy az idő nemlétezését kizárólag lelki nevelés céljából tanították az embereknek a múltban. De biztosak lehetünk abban, hogy a "szentek" a vallási kultúrákban már átnéztek az idő illúzióján (emlékezzünk az időtlen szimbólumára, a dicsfényre).
Minden vallás kialakította saját alapértékeit és kialakultak a saját hagyományai. Nagy csalódás azonban látni, hogy a vallások általában nem érték el közös céljukat: elvezetni az embereket az időtlen abszolútba (Isten) való felszabadító betekintésbe. Ha ez máshogy történt volna, a világ ma egy teljesen más helyzetben lenne.
Mi volt a baj, és melyek a következmények?
Az időtlen, az abszolút nem ismerésének katasztrófája
Balul sül el a spirituális tudás átörökítése során, ha a tanuló akar lenni a mester. Az ókori Indiában a bölcsek megpróbálták megakadályozni a "spirituális szennyezést" azáltal, hogy a tudást csak beavatottakkal osztották meg. A mi Keresztény hagyományunkban valami nagyon csodálatos (katasztrofális) történt körülbelül a 300-adik évben. A Keresztény életforma "intézményesítetté" vált. Ez azt jelenti, hogy az emberek állítólag már nem próbálták megérteni és követni Jézust a maguk módján, hanem egy olyan szervezet jött létre, amely még ma is szabályozza a Keresztény tanokat.
Ez azt jelenti, hogy Jézus üzenetének értelmezése azon emberek (mindig férfiak) kezében maradt, akiket a Keresztényeknek el kellett fogadniuk, és akiknek jobb megértése volt arról, amit Jézus akart, hogy megértsenek, és hogy ők (az egyház) lelkiismeretesen meghatározták, hogy mit kell hinni, és mit nem.
Az emberektől érkező késztetéseket, hogy megújítsák a hivatalos Keresztény doktrínát, vagy hogy elmélyítsék azt nem méltányolták, és több száz éven keresztül kerültek máglyára emberek, amikor eltértek a hivatalos tanoktól (emlékezzünk például a katharokra, akiket az utolsó emberig kiirtottak). (2)
Ily módon Jézus tanítása hitté alakult át, és azt az emberi ösztönt, hogy maguk keresék a bölcsességet, kioltották.
Ami még rosszabb, a "hinni" szóból "remény" lett, így a Kereszténység reményt ad a tanhoz való lojalitásért cserébe.
Mi ez? Emberiség elleni bűncselekmény, vagy áldás az emberiség számára?
Ez nem csak kételkedéshez és elutasításhoz vezet, hanem a mélyen rejtett erkölcsi öntudatunkat (amely azt akarja, hogy lépéseket tegyünk és összhangban legyünk az időtlennel) sem, vagy nem eléggé érinti meg. Így a spiritualitás helyett a felületesség lett a Keresztény társadalom alapja.
Azokat a katasztrófákat, melyek ezt a felületességet hozták az emberiség számára, könnyű meghatározni. Hogy csak néhányat említsünk, kezdve a keresztes háborúktól, a vallási üldöztetésen át, a rabszolgaság, az imperializmus és a világháborúk (beleértve a Holokausztot) után elérkezünk korunk megpróbáltatásaihoz, mint a féktelen kapitalizmus (a kapzsiság kultúrája) és gyönyörű Földünk kizsákmányolásához (ami éghajlatváltozást és energiahiányt okozott).
Az egyén szintjén a Keresztény kultúra mélységének hiánya önzéshez (elégtelen empátia mások iránt), stresszhez (az eredményen van a hangsúly és nem a cselekvés helyességén) vezet, elhomályosítva az erkölcsi értékeket (bárminek lehetségesnek kell lennie), és zavartságot okozva (mi az életem jelentése).
Ahogy a nyugati civilizáció alapja lett a Kereszténység, és a világ számos részén vált uralkodóvá az évszázadok során (helytelen arroganciával egy félreértett keleti mélységgel szemben), a lelki felületesség széles körben elterjedt.
Ma a Kereszténység által elindított forrásunktól való elidegenedés (azzal kezdte, hogy kiküszöbölte a transzcendentális, az örök most utáni keresést) úgy tűnik, többé nem visszafordítható. Sőt, az elmúlt években az egyre fejlődő kommunikációs technológia egy új dimenziót adott mindehhez. Feltétel nélkül vezettük a fiatalabb generációkat abba a hitbe, hogy bárhol és bármikor csatlakozniuk kell bárkihez. Egyértelmű tehát, hogy főként kereskedelmi motívumok állnak emögött. Nem kétséges, hogy a "fogyasztói kontroll" stratégiája tovább folyik (pl. Google szemüveg, mobiltelefon, stb.), létrehozva egyfajta robotszerű emberi lényeket. Semmi szabad akarat, és a visszatetsző viselkedés bármilyen jelére egy kis pirula.
Hogyan tovább?
A transzcendes valóság tudásának hiánya mint olyan, nem érezhető az ember számára. A "nyugtalanság érzéséért" különböző látható okokat hibáztatunk, mint a munkánk, a kapcsolataink, a társadalom, stb. Ha ez így marad, akkor a sorsunk a világ uralkodó hatalmainak kezében nyugszik továbbra is (politika, gazdaság). Javítani fogja ez a helyzetünket? Ha kétségek merülnek fel, fontoljuk meg az következőket:
Nem lenne jó, ha az egész világ megértené, hogy amit "időnek" nevezünk, az valójában a saját változási folyamatunk? Egy hatalmas kozmikus folyamat zajlik az örök mostban!
Vajon ez nem ébresztene fel bennünket és nem ismernénk-e fel, hogy mindannyian együtt, az örök mosttól ihletve tehetnénk meg spirituális evolúciónk következő lépését?
Ez valóban nagy különbséget jelentene. Az embereknek arra kellene törekedniük, hogy alkalmazkodjanak az élethez, ahogy annak lennie kell, ami azt jelenti, hogy felelősséget kell vállalni a Földért és annak lakóiért.
Az idő illúziójába való betekintés a MOST-ra fókuszál bennünket. Ezzel a származásunkról és sorsunkról meglévő misztikus tudás ajtajában állunk. Emlékszünk, mit mondott Jézus? "Kopogjatok és megnyittatik."
Ha igazán megértjük, hogy az idő nem létezik, és hogy az élet az örök mostban zajlik, akkor naponta az örök mostra összpontosítva próbálhatunk egy ideig ebben maradni (kopogtatni az ajtón). Az ajtó egy nap kinyílik, és látni fogjuk: Ugyanaz mindkét oldalon. Isten benne rejlik, ahogy a természetfeletti.
Az időtlen (az abszolút, valóság) széles körben való felismerése lehet a tengely, amely meghatározza a globális szellemi ébredés mozgását. Ez előhozza az emberekből a legjobbat, és így az olyannyira szükséges "bölcsesség" kap egy esélyt, hogy átalakítsa a világot.
Csupán egyetlen tanács: ne dobd el az órádat, de próbálj az örökkévaló MOST-ban élni.
(1) - https://hu.wikipedia.org/wiki/Upanisadok
(2) - https://hu.wikipedia.org/wiki/Katharok
Science and Nonduality
