Ők is féltek tőlünk - Egy katona története, aki négy évet töltött a magas fehérekkel a nevadai sivatagban

Az 1960-as évek közepén a nevadai sivatag peremén, a Nellis légitámaszpont kietlen és végtelen lőterein szolgálni egészen sajátságos, magány...

Az 1960-as évek közepén a nevadai sivatag peremén, a Nellis légitámaszpont kietlen és végtelen lőterein szolgálni egészen sajátságos, magányos feladatot jelentett. Ez az időszak messze megelőzte a modern ufó-mitológiát, a harmadik típusú találkozásokról szóló hollywoodi sikerfilmeket vagy az X-akták paranoid világát.

Azokban az esztendőkben a repülő csészealjakról és különös lényekről szóló híreket a hivatalos szervek még egyszerű mocsári gázok tüneteként vagy időjárási ballonok fényjátékaként intézték el. Ebben az elszigetelt környezetben dolgozott időjárási megfigyelőként Charles Hall, egy egyszerű sorállományú katona, akinek a feladata a szélviszonyok és az időjárási adatok rendszeres rögzítése volt.

A támaszpont távoli, 3-as és 4-es számú lőterein töltött négy esztendő során azonban olyan élményekben volt része, amelyek alapjaiban változtatták meg a világról és a világegyetemről alkotott képét. Nem csupán a végtelen csenddel és a sivatagi forrósággal kellett megküzdenie, hanem olyan lények jelenlétével is, akiket ő maga és a környéken szolgálók csak magas fehéreknek neveztek.

A szokatlan és ismeretlen lényekkel való első találkozások mindig mély és megrázó érzelmi megrázkódtatással jártak. Az emberi természet alapvető reakciója az ismeretlentől való félelem, s mivel ezek a látogatók külsőre és viselkedésükben is gyökeresen eltértek tőlünk, a velük való szembesülés szinte minden katonából sokkot vagy rettegést váltott ki.

Hall hamar ráébredt arra, hogy ha túl akarja élni az egyedül töltött éjszakákat és nappalokat a meteorológiai kunyhóban, fel kell dolgoznia és le kell győznie ezt a bénító félelmet. Mélyen vallásos római katolikusként a hitéhez fordult támaszért. A Miatyánk és az Üdvözlégy imádságok végtelen ismételgetése adott számára lelki menedéket a legnehezebb pillanatokban.

Ám a szakrális szavak mellett volt egy egészen meglepő, világi fegyvere is a szorongás ellen: Ricky Nelson népszerű, It's Up to You című slágere. Hall saját bevallása szerint ezt a dalt elejétől a végéig több mint tízezerszer énekelte el a sivatagi magányban. A dallam skálázása, a hangok pontos kiéneklése nemcsak a saját megviselt idegeit nyugtatta meg, hanem láthatóan a közelben tartózkodó lényekre is csillapítólag hatott. Egy-egy sötét éjszakán, amikor a meteorológiai bódé mögötti száraz bokrok közül léptek zajai hallatszottak, a dal és az ima jelentette az egyetlen kapcsolót a józanság és a pánik között.

A történet legmegkapóbb és leginkább elgondolkodtató fordulata azonban abban a felismerésben rejlik, hogy ez a félelem nem volt egyoldalú. A magas fehér lények pontosan annyira tartottak az embertől, mint amennyire az ember rettegett tőlük. Bár technológiai fejlettségük messze felülmúlta a miénket, s képesek voltak a csillagközi távolságok áthidalására, az emberi faj jelenléte számukra is kiszámíthatatlan és félelmetes volt.

Hall sokszor tréfálkozott azon a képtelen helyzeten, hogy míg a tábornokok számára ő csak egy feláldozható, névtelen meteorológus volt a sivatag közepén, a látogatók mégis óvakodva közeledtek felé. Az újonnan érkezett idegenek kezdetben ezer méteres távolságból figyelték őt, s hosszú időbe telt, mire összegyűjtötték a bátorságukat, hogy közelebb lépjenek. Fokozatosan szoktatták magukat a munkáját végző ember látványához: először kétszáz méterre, majd végül tíz-húsz méternyire merészkedtek.

Ez a folyamat egyfajta felkészülés volt a részükről, hiszen mielőtt a magas rangú amerikai tábornokokkal vagy tudósokkal találkoztak volna a technológiai csereprogramok keretében, meg kellett tanulniuk elviselni egy hús-vér ember közelségét. Az idegenek szemében a szőrös, robusztus ember leginkább egy kiszámíthatatlan, gorillaszerű lényhez hasonlított.

Hogy segítsék az újoncok beilleszkedését és megszokják a földi életmódot, a tapasztaltabb lények egészen sajátos oktatási módszereket alkalmaztak. Éjszakánként, amikor a sivatagi éjszaka leple borult a tájra, kisebb csoportokat vezettek a közeli Indian Springs település utcáira. Éjfél és hajnali egy óra között, amikor az apró hamburgersütő környéke és a lakóházak már csendesek voltak, az idegenek az ablakokon benézve tanulmányozták, hogyan élnek, alszanak és töltik mindennapjaikat az emberek. A sötétben lopódzó lények számára az emberi otthonok belső világa olyan volt, mint egy élő múzeum.

Ugyancsak a kíváncsiság és a helyzet komikuma jellemezte azt a nyári délutánt is, amikor Hall a 3-as lőtér pihenőhelyiségébe tévedt. A hőség elől a hűvös épületbe húzódva léptek zaját hallotta a szomszédos helyiségből. Azt feltételezve, hogy a lőtér karbantartói tartózkodnak odabent, barátságosan kikiáltott nekik, pókerpartira hívva őket.

A válasz azonban nem a bajtársak nevetése volt: három fiatal, magas fehér női lény rontott ki a helyiségből, s a kijárat felé menekülve az egyikük angolul megjegyezte a másiknak, hogy a meteorológus milyen rendkívül csúnya. Hall a döbbenettől kábultan csak annyit tudott gondolni, hogy egészen furcsa világ az, ahol még a saját hallucinációi is csúnyának tartják őt.

Az idegenek nemcsak óvatosak, de meglepően száraz humorérzékkel megáldott lények is voltak. Hall elbeszéléséből ismert a 4-es lőtér rejtélyes figurája, akit a korábbi, megrettent időjósok csak "lebegő, fehér, sugárzó lóként" írtak le. Ez a lény egy alkalommal pusztán tréfából lépett ki az egyik épület mögül két rémült katona elé, s angolul csupán annyit kérdezett tőlük: "Láttok engem?". A két férfi pánikszerűen futott a terepjáró felé, míg a magas fehér lény a háttérben nevetve figyelte a hatást.

Hasonlóan emberi és közvetlen pillanatokat jelentettek a gyerekekkel való találkozások is. A csoportot kísérő női lény, akit Hall csak Tanárnőnek nevezett, büszkén mutatta be a kicsiket. Egyikük, egy magas és vékony fiú – akit a meteorológus magában csak vékony Einsteinnek hívott – nagy érdeklődéssel vizsgálta meg a szélmérő műszert. A gyermek gondosan lemérte a teodolit minden egyes elemét, és az eredményekről büszkén, angol mértékegységekben számolt be az anyjának.

Egy másik, gömbölydedebb idegen gyermek pedig kihasználta, ha a katona nyitva hagyta a teherautó ablakát: bebújt a fülkébe, hátulról a fejére húzta Hall gyakorlósapkáját, és lelkesen kormánymozdulatokat téve imitálta a jármű vezetését. Ezek a közvetlen, szinte hétköznapi jelenetek mutatták meg leginkább, hogy a technológiai szakadék mögött hús-vér, egyedi személyiségek rejtőznek, akik hozzánk hasonlóan képesek a kíváncsiságra, a tanulásra és a játékos nevetésre.

A sivatagi szolgálat mindennapjai során Hall számára fokozatosan világossá vált, hogy a találkozások kimenetele szinte teljes egészében azon múlt, miként reagált az ember ezekre az átmeneti megpróbáltatásokra. A magas fehérek jelenléte nem egy hideg, gépies tudományos megfigyelés volt csupán, hanem a kulturális és biológiai alkalmazkodás lassú, feszültségekkel teli folyamata.

Ahogyan telt az idő, s ahogyan Hall megtanulta kezelni saját pánikrohamait, a lények is egyre magabiztosabbá váltak a közelében. Megértették, hogy ez a magányos katona nem jelent közvetlen veszélyt rájuk, és a viszonzott óvatosság helyét lassan felváltotta egyfajta csendes, közös jelenlét. Hall megfigyelte, hogy az idegenek közötti kommunikáció és a mindennapi viselkedésük mennyire összetett.

Nem egyforma mintát követő lények voltak, hanem markáns, egyéni vonásokkal rendelkező egyének, akiknek saját preferenciáik, szorongásaik és kedvenc időtöltéseik voltak. Egyes felnőtt férfiak például szinte egyáltalán nem törekedtek a kapcsolatfelvételre vagy a beszélgetésre, míg mások kimondottan keresték a lehetőséget, hogy angol kifejezéseket gyakoroljanak az egyszerű meteorológussal.

Ez a különös dinamika világított rá arra a paradoxonra, amely Charles Hall történetének a magvát képezi. Míg az amerikai katonai vezetés és a magas rangú tábornokok kizárólag a fejlett technológiai stratégia eszközét látták a látogatókban, maga a csereprogram alapja a legelemibb, emberi szinten dőlt el.

Az idegeneknek először meg kellett tanulniuk, hogyan ne riadjanak meg egy átlagos ember mozdulataitól, beszédhangjától vagy éppen a külsejétől. Az elhagyatott sivatagi meteorológiai állomás így vált akarva-akaratlanul az elsődleges diplomáciai és pszichológiai tesztpályává.

Hall, aki csupán a szélirányt és az időjárási adatokat rögzítette, a csillagközi kapcsolatok névtelen, de elengedhetetlen úttörőjévé vált, aki a félelem leküzdésével, imáival és Ricky Nelson dalaival hidat épített két teljesen eltérő világ között.