Meghalt a lánya, aztán a tévéképernyőn látta viszont: Klaus Schreiber és a túlvilágról érkező képek

A huszadik század második felének egyik legbizarrabb, mégis legvonzóbb hatású tudományos-paranormális kutatási iránya az elektronikus hangje...

A huszadik század második felének egyik legbizarrabb, mégis legvonzóbb hatású tudományos-paranormális kutatási iránya az elektronikus hangjelenségek, ismertebb nevükön az EVP (Electronic Voice Phenomena) vizsgálata volt.

Az elmélet alapköve egyszerű, mégis megdöbbentő volt: a modern technológia, a magnószalagok, a rádióhullámok és a televíziókészülékek nemcsak az emberi kommunikáció eszközei, hanem egyfajta kapuként is szolgálhatnak a fizikai világunkon túli dimenziók felé.

Amíg a korai úttörők, mint Friedrich Jürgenson vagy Konstantin Raudive, kizárólag a rádiók statikus zajában és a magnószalagok sercegésében elrejtett, suttogó emberi hangokra vadásztak, addig egy nyugat-németországi férfi, Klaus Schreiber olyan szintre emelte ezt a gyakorlatot, ami az egész parapszichológiai közösséget megrázta. Schreiber nem elégedett meg azzal, hogy hallja a halottakat; ő látni is akarta őket.

Klaus Schreiber az 1980-as években, a németországi Aachenben élt, ahol visszavonult tűzoltóként és amatőr elektronikai rajongóként töltötte mindennapjait. Élete azonban nem a tudományos kíváncsiság mélyén gyökerező ambícióból, hanem a legmélyebb emberi fájdalomból vett tragikus fordulatot.

Schreiber rövid időn belül szinte teljes családját elveszítette: meghalt a felesége, a lánya Karin, valamint a fia és több közeli hozzátartozója is. A gyász elviselhetetlen teherként nehezedett rá, és a kétségbeesett férfi kapaszkodót keresett a teljes szétesés ellen.

Ekkor találkozott Friedrich Jürgenson munkásságával és az EVP jelenségével, amely azt ígérte, hogy a technika segítségével híd verhető az élők és a holtak világa közé. Schreiber nem sokkal ezután saját, szerény otthoni stúdiójában kezdett el kísérletezni magnófelvételekkel, és hamarosan arról számolt be, hogy elhunyt szerettei hangját véli felfedezni a szalagok sercegésében.

A hangfelvételek azonban csak a kezdetet jelentették. Schreiber gyorsan rájött, hogy a pusztán akusztikus élmények nem nyújtanak számára elegendő bizonyosságot. Egy belső sugallat hatására úgy döntött, a hangtechnika határait átlépve a videótechnológia felé fordul.

Az 1980-as évek közepén kifejlesztett egy egyedülálló módszert, amelyet ma televíziós visszacsatolási huroknak (vagy optikai visszacsatolásnak) nevezünk, de a parapszichológiában csak "VT-módszerként" (Video-Technik) vált ismertté. A kísérlet felépítése technikai szempontból viszonylag egyszerű volt, mégis rendkívül érzékeny rendszert alkotott.

Schreiber egy kamerát fordított egy fekete-fehér televízió képernyője felé, miközben a kamera jelét közvetlenül visszavezette a tévére. Ez a zárt láncú visszacsatolás egy végtelen fényalagutat és kiszámíthatatlanul vibráló, szikrázó statikus mintázatot hozott létre a képernyőn, ami leginkább egy kavargó, fehér zajból álló ködre hasonlított.

Schreiber elmélete szerint ez a kaotikus elektronikus zaj tiszta energiát biztosított a szellemi dimenzió entitásai számára. Úgy vélte, hogy az eltávozott lelkek képesek manipulálni ezt a kaotikus elektronikus energiát, és a vibráló fényekből, pixelekből és árnyékokból képeket formálhatnak.

A folyamat rendkívül aprólékos és időigényes volt. Schreiber órákon át rögzítette a tévéképernyőn kavargó fehér zajt a videókamerájával, majd a felvett anyagot kockáról kockára, kikockázva és lassítva elemezte. És amit a képkockák között talált, az elképesztette mind őt, mind a korabeli paranormális kutatókat.

Klaus Schreiber lánya és kapcsolattartója a túlvilágról: Karin. Jobbra a földi életében készült fényképe látható, balra pedig az ITC-felvétel, amely a túlvilági életében készült róla.

A statikus zaj kaotikus felhőiből hirtelen tisztán kivehető emberi arcok kezdtek kirajzolódni. Nem homályos, absztrakt alakzatokról volt szó, amelyeket a buja emberi képzelet belelát egy felhőbe, hanem gyakran meglepően részletgazdag, felismerhető portrékról.

Schreiber az első és legmegrázóbb sikereit saját elhunyt családtagjaival érte el. A képernyőn feltűnt fiatalon meghalt lánya, Karin arca, majd elhunyt felesége, sőt, olyan korábbi hírességek és kutatók képmásai is, mint Romy Schneider színésznő vagy maga a néhai Konstantin Raudive, aki a halála után állítólag "odaátról" próbált segítő üzeneteket küldeni a kutatónak.

A képek gyakran csak a másodperc törtrészéig, egyetlen vagy néhány képkocka erejéig voltak láthatók, mint egy villanás a sötétben, de Schreiber szorgalmasan fényképezte és dokumentálta a televízió képernyőjén feltűnő jelenéseket.

A "képátviteli" kísérletek hamarosan kiegészültek az Instrumentális Transzkommunikáció (ITC) fogalmával, amelyet Schreiber és kortársai használtak a technológiailag közvetített spirituális párbeszédek leírására. A kísérletek során Schreiber nemcsak képeket kapott, hanem a hangszórókból érkező hangok segítségével komplett utasításokat is.

A hangok elmondták neki, hogyan állítsa be a TV-készüléket, milyen frekvenciát használjon, vagy hova helyezze a megvilágítást a jobb képminőség elérése érdekében. Az egyik leghíresebb üzenet, amelyet Schreiber állítása szerint a túlvilágról kapott, így szólt: "Nem kell többé szomorúnak lenned, mi mindannyian élünk." A gyászoló apa számára ez a kijelentés nem csupán tudományos felfedezés volt, hanem a lélek mélyreható megváltása.

Természetesen a tudományos világ és a szkeptikusok közössége éles kritikával illette Schreiber munkásságát. A pszichológusok és optikai szakértők az úgynevezett pareidolia jelenségével magyarázták a látottakat. A pareidolia az emberi agy azon természetes és erős hajlama, hogy a rendezetlen, kaotikus vizuális vagy akusztikus ingerekben – mint a felhők alakja, a falburkolat mintázata vagy a tévés statikus zaj – ismert formákat, leggyakrabban emberi arcokat vél felfedezni.

A szkeptikusok rámutattak, hogy ha valaki órákon keresztül néz egy vibráló, kaotikus videóhurkot azzal a határozott szándékkal és vágyakozással, hogy elhunyt szeretteit lássa, az agya elkerülhetetlenül összeállítja az arcok vonásait a véletlenszerű árnyékokból. Más kritikusok technikai hibákra, rádiófrekvenciás áthallásokra és a korabeli analóg videótechnika természetes zajára hivatkoztak.

Mindezek ellenére Klaus Schreiber munkássága elindított egy olyan hullámot, amely a mai napig érezteti hatását a popkultúrában és a paranormális kutatásokban egyaránt. Az ő kísérletei inspirálták a modern spirit boxok, a videós ITC-szoftverek és a szellemvadászati technológiák fejlesztését, de a hollywoodi filmipart is megihlette, mint például a 2005-ös "Fehér zaj" című mozifilm esetében.

Schreiber 1988-ban bekövetkezett haláláig szilárdan hitt abban, hogy úttörő munkát végzett egy olyan dimenzió feltárásában, amely egy napon a tudomány számára is elfogadottá válik. Hagyatéka nem csupán a rejtélyes, technikai szempontból vitatott képkockákban él tovább, hanem abban az örök emberi vágyban is, hogy a tudomány és a technológia segítségével választ találjunk az emberi létezés legnagyobb kérdésére: mi vár ránk a fizikai életünk vége után.