Ahol a tudomány elakad: Senki sem tudja, mi a tudat - és honnan jön

Évtizedek óta a modern idegtudomány egyik legfőbb célkitűzése, hogy feltérképezze az emberi agyat, és megtalálja benne a tudat biológiai ala...

Évtizedek óta a modern idegtudomány egyik legfőbb célkitűzése, hogy feltérképezze az emberi agyat, és megtalálja benne a tudat biológiai alapjait.

A kutatók többsége régóta tényként kezeli azt a kiindulópontot, hogy gondolataink, érzelmeink, szubjektív élményeink és maga az én-élményünk a komplex neurális hálózatok elektromos és kémiai aktivitásából születnek. De mi történik akkor, ha ez a legalapvetőbb előfeltételezésünk hiányos, vagy egyenesen téves?

Ezt a gondolatébresztő és provokatív kérdést feszegeti Christof Koch, a seattle-i Allen Institute elismert idegtudósa. Koch, aki évtizedek óta a tudatkutatás egyik legmeghatározóbb alakja, nemrégiben a portói Bial Alapítvány szimpóziumán mutatta be a tudatunkról alkotott jelenlegi elképzelések korlátait, továbbgondolva a rangos Nature Reviews Neuroscience folyóiratban közzétett korábbi munkáit. A szakember rámutatott: valószínűleg eljött az ideje annak, hogy újragondoljuk az idegtudomány egyik legmélyebben gyökerező axiómáját, miszerint a tudat egy olyan termék, amelyet az agy hoz létre.

Koch természetesen nem tagadja az agy elengedhetetlen szerepét a tudatos tapasztalásban. Az elmúlt évszázad tudományos eredményei félreérthetetlenül bebizonyították, hogy a különféle agysérülések, a betegségek, az altatószerek vagy éppen az elektromos stimulációk gyökeresen megváltoztathatják, sőt akár teljesen ki is olthatják az érzékelést és a tudatosságot. A kutató azonban nem az agy fontosságát kérdőjelezi meg, hanem a folyamat irányát és jellegét. Azt a kérdést teszi fel: valóban az agy hozza-e létre a tudatot, vagy csupán alakítja, szűri azt a valamit, ami ennél lényegesen alapvetőbb?

Bár a tudomány lenyűgöző haladást ért el az információfeldolgozás, a memória, az érzelmek és a döntéshozatal neurális hálózatainak feltárásában, a legfőbb rejtély továbbra is érintetlen maradt. Semmilyen fizikai modell nem képes elmagyarázni, hogy a fizikai agyfunkciókat miért kíséri egyáltalán szubjektív, belső élmény.

Ahogy Koch megfogalmazza: a tudomány jelenlegi eszköztárában semmi sem képes megmagyarázni, miként tud körülbelül másfél kilogrammnyi anyag – amely pontosan ugyanazoknak a fizikai törvényeknek van alávetve, mint az univerzum bármely más tárgya – szeretni, gyűlölni, álmodni, félni vagy a jövőjéről ábrándozni.

Ez a felismerés nem újkeletű a kutató életében. 2023-ban Koch kénytelen volt elismerni, hogy elveszítette azt a híres, 25 évvel korábban kötött fogadását David Chalmers filozófussal szemben, amelyben azt jósolta, hogy az idegtudomány 2023-ra pontosan azonosítani fogja a tudat neurális mechanizmusát. Az idő letelt, az idegtudomány pedig semmivel sem került közelebb a rejtély nyitjához, mint 1998-ban volt.

A válaszkeresés során Koch a filozófia területére, közelebbről az analitikus idealizmus keretrendszeréhez fordult. Ez az irányzat azt feltételezi, hogy a tudat nem az agy által generált melléktermék, hanem maga a valóság legalapvetőbb, elsődleges szövete. Ebben a megközelítésben az agy nem a tudat gyártósoraként működik, hanem inkább egy összetett szűrőként vagy fókuszáló eszközként, amely a korlátlan tudatosságból egy egyedi, behatárolt szubjektív élményt formál meg az egyén számára.

Ez az éles fordulat nem csupán elméleti eszmefuttatásokból született, hanem egy mélyen személyes élményből is. Évekkel ezelőtt, miközben egyedül ült egy tengerparton, Koch olyan tapasztalatot élt át, amelyben a közte és a külvilág közötti határok teljesen feloldódtak. Ezt a határtalan, időtlen és univerzális élményt életének legmeghatározóbb pillanataként írta le, amely gyökeresen megváltoztatta a valóságról alkotott képét.

Bár hangsúlyozza, hogy egy ilyen szubjektív élmény nem tekinthető szigorú tudományos bizonyítéknak, meggyőződése szerint a tudomány nem söpörheti az ilyen jelenségeket a szőnyeg alá pusztán azért, mert nehezen magyarázhatók.

Végső soron ezek is részét képezik annak a belső világos jelenségkörnek, amelyet a tudománynak meg kell értenie. A modern fizika történetére utalva rámutat: a tudománynak korábban már többször is alapjaiban kellett újragondolnia a valóságról alkotott elképzeléseit, amikor új, váratlan adatok szembesítették a meglévő modellek korlátaival.

Koch álláspontja szerint a valóságról alkotott képünket egy olyan egyszerűbb és egyetemesebb alapra kell visszahelyeznünk, amely egyaránt kompatibilis az empirikus tudomány objektív eredményeivel és a szubjektív élmények tagadhatatlan létezésével. Ha a jelenlegi feltevéseink hiányosnak bizonyulnak, az idegtudománynak is egy hasonlóan mélyreható szemléletváltáson kell átesnie.

Ennek a gondolatnak az mesterséges intelligencia fejlesztésére nézve is messzire mutató következményei vannak. Ha a tudat nem a bonyolult számítási kapacitás és a komplexitás automatikus hozománya, akkor a tudatos gépek megépítéséhez vezető út messze nem szűkíthető le arra, hogy egyre erősebb számítógépeket és MI-rendszereket hozunk létre. Ez nem jelenti azt, hogy a jövő mesterséges intelligenciája sosem válhat tudatossá, csupán azt, hogy ezt a kérdést nem lehet pusztán a számítási teljesítmény növelésével megoldani.

Christof Koch elismeri, hogy az analitikus idealizmus jelenleg nem egy befejezett tudományos elmélet, hanem egy metafizikai keretrendszer. Jövője és értéke azon múlik, hogy a benne rejlő felismeréseket sikerül-e a jövőben empirikusan tesztelhető hipotézisekké formálni. A tudat az emberiség egyik legnagyobb megoldatlan rejtélye marad, de megértéséhez talán éppen arra van szükség, hogy bátrak legyünk felülvizsgálni a gondolkodásról, az agyról és magáról a valóságról alkotott legősibb feltételezéseinket. (1)

(1) - https://www.sciencealert.com/what-if-the-brain