A magnókazetták szellemei: John Philip Bessor és a hangok, amelyek nem akartak elhallgatni

John Philip Bessor neve az ufókutatás peremvidékén él tovább, mint azé az emberé, aki először merte kimondani, hogy a repülő csészealjak tal...

John Philip Bessor neve az ufókutatás peremvidékén él tovább, mint azé az emberé, aki először merte kimondani, hogy a repülő csészealjak talán nem is gépek, hanem élőlények.

Az 1914-ben született pennsylvaniai férfi évtizedeken át bombázta levelekkel a légierőt, a Saturday Evening Postot és a FATE magazint a híres űrállat-hipotézisével, amelyet ma már sokan a Jordan Peele-féle Nope című film előfutáraként emlegetnek.

Kevesen tudják azonban, hogy élete utolsó éveiben Bessor már nem az eget kémlelte, hanem a nappaliját hallgatta, mert a saját otthona kezdett el hozzá beszélni. Egy olyan történet ez, ami messze túlmutat az egyszerű kísértetjáráson, és a parapszichológia egyik legvitatottabb jelenségének, az elektronikus hangoknak a legszemélyesebb dokumentuma lett.

Bessor egyébként az a figura, akiről a FATE így emlékezik meg: a legjobb emlékezetünk szerint ő vetette fel, hogy az ufók talán űrállatok, még 1947-ben a légierőnek írt levelében.

Bessor nem volt hivatásos tudós, sokkal inkább egy klasszikus forteánus polihisztor. Zelienople-ben született, művészetet tanult, évkönyvet szerkesztett, a Carnegie Intézetben szobrászatot hallgatott, és egy időre még a Walt Disney stúdió illusztrátoraként is dolgozott, mielőtt mérnöki irodákban kötött ki. 1947-től vált rögeszméjévé az azonosítatlan repülő tárgyak kérdése, és kitartóan érvelt amellett, hogy az égen látott fényes, hullámzó mozgású jelenségek talán ritka, lebegő, az óceánok mélyén élő lényekhez hasonló, de a sztratoszférában élő organizmusok.

A FATE magazinban 1950-től rendszeresen publikált, írt a Brown Mountain fényeiről, a borley-i paplak szellemeiről és a pszichikus gyógyításról is. Kortársai szerint zárkózott, szinte megfejthetetlen figura volt, aki hegyekben írta a leveleket, de alig hagyott maga után személyes nyomot. Élete végén ez a csendes elszigeteltség kapott kísérteties visszhangot.

Az 1980-as évek közepére Bessor házában különös dolgok kezdtek történni. A rádió, a televízió és néha a látszólag üres szoba is hangokat adott ki, amelyeket csak utólag, a felvételeken lehetett hallani. Bessor, aki egész életében dokumentált, megszállottan rögzíteni kezdett mindent. Kazetták százait töltötte meg a nappali zajaival, a tévéműsorokkal, a saját kommentárjaival. Ezekből maradt fenn az a kollekció, amit ma csak Bessor-szalagok néven emlegetnek.

Az 1987-ben készült felvételek egyike, egy közel harmincperces anyag, nemrég került elő először a FATE archívumából, és ez az első alkalom, hogy Bessor hangját egyáltalán hallani lehet. A felvételen egy idős, fáradt, de módszeres ember beszél, aki miközben Bugs Bunny-t vagy Connie Chung híradóját veszi fel, hirtelen megállítja a szalagot, visszatekeri és azt mondja: hallották?

A leghíresebb részlet a Maiva Nye-eset. Bessor egy régi hanglemezről készített másolatot kazettára. A szalag beakadt és elszakadt, ő pedig cellux-szal összeillesztette és újra lejátszotta, hogy átmásolja egy másik kazettára. Amit ekkor hallott, az minden volt, csak nem zene. A zene, ahogy ő fogalmazott, nagyon imbolygóssá, hullámzóvá vált, majd a torz hangzavar mögül egy idegen, recsegő női hang ütött át.

A hang ezt mondta: This is Maiva Nye, long time Red Network, honey. Bessor döbbenten visszatekerte a szalagot. Ugyanazon a ponton, ahol az előbb a Red Network szerepelt, most egy másik verzió szólalt meg: This is Maiva Nye, 100 Network, honey. Ugyanaz a hang, ugyanaz a torz dallam, de más szöveg. Mintha a szalag nem felvételt játszott volna vissza, hanem élő adást közvetített volna valahonnan.

Ezután jöttek a televíziós hangok. Bessor felvette az esti műsorokat, és másnap visszahallgatta őket. Azt állította, élőben semmi szokatlant nem hallott, de a kazettán, a műsor hangja alatt, vékony, suttogó hangok jelentek meg. Nevek, amelyeknek nem volt gazdája. Egy nő, aki azt mondja: mother. Egy férfi, aki hirtelen azt mondja: thanks dad. Néha kaparászások, bútorok mozdulásának hangja egy üres szobából, miközben Bessor a felvételen egyértelműen a másik szobában van.

A felvételek minősége közepes, hiszen Bessor láncba kötött magnókkal dolgozott, újra és újra másolt, így a zajok gyakran elvesznek a sistergésben, vagy egyszerűen nincsenek is ott, amikor más is keresi őket. Pontosan ez teszi őket annyira hitelesen nyugtalanítóvá. Nem hollywoodi kísértethangok ezek, hanem fáradt, alig kivehető foszlányok, amelyeknél sosem tudni, az ember tényleg hall-e valamit, vagy csak az agya akar mintát találni a zajban.

Bessor jelensége nem volt egyedi, de a maga korában ritkán dokumentálták ilyen részletesen. Az elektronikus hangjelenség, az EVP, azaz Electronic Voice Phenomenon fogalmán belül a szellemvadászat és a parapszichológia szerint az elektronikus felvételeken talált hangokat szellemhangként értelmezik.

A jelenséget Friedrich Jürgenson svéd festő fedezte fel 1959-ben, amikor madárhangokat akart rögzíteni, és a szalagon halott rokonai hangját vélte felfedezni, majd Konstantin Raudive pszichológus tette világhírűvé az 1970-es években. Raudive szerint a hangok rövidek, egy szavasak vagy egy rövid mondatosak, gyakran idegen nyelven beszélnek, és rádiók fehér zajában jelennek meg.

Bessor ismerte ezt az irodalmat, 1986-ban maga is levelet írt az elektronikus hangjelenségről. A különbség az, hogy míg Raudive laboratóriumi körülmények között, diódákkal és fehér zajjal kísérletezett, Bessor nem kísérletezett, ő elszenvedte a jelenséget. Nála a tévé nem eszköz volt, hanem forrás.

Miért érdekes még ma is a Bessor-eset? Egyrészt mert tökéletesen összeköti a huszadik század két nagy paranormális mítoszát, az ufókat és a szellemhangokat, egyetlen ember életén belül. Ugyanaz az ember, aki szerint az ég tele van láthatatlan medúzákkal, élete végén arra jut, hogy a nappalija is tele van láthatatlan beszélőkkel.

Másrészt mert a Bessor-szalagok nem bizonyítékok, hanem hangulatok. Nincs bennük szenzációhajhász kiáltás, csak az a fajta lassú, kúszó para, amit akkor érzünk, amikor éjszaka visszahallgatjuk a nappal felvett üzenetrögzítőt. A gyűjtemény végén Bessor nem egy nagy leleplezéssel zár, hanem kilencven másodpercnyi tavaszi békakuruttyolással az alkonyatban. Mintha azt mondaná, a zaj mögött néha tényleg csak a természet van.

A FATE archívumában fennmaradt levelei Ian Stevenson reinkarnációkutatóhoz, Morris K. Jessuphoz és Otto Binderhez, valamint az 1988-as, szinte őrültnek tűnő, több ujjnyi vastag jegyzetfüzete azt mutatja, hogy Bessor az utolsó percig próbálta rendszerezni a rendszerezhetetlent. Ma, amikor bárki generálhat kísértethangot mesterséges intelligenciával, Bessor recsegő Maiva Nye-ja emlékeztet arra az időre, amikor egy elszakadt kazetta még kapu lehetett valahová máshová.