Az éjszaka közepén, a legmélyebb álomból felriadva az ember ritkán számít arra, hogy az élete egyetlen pillanat alatt új irányt vesz. Dr. Ri...
Az éjszaka közepén, a legmélyebb álomból felriadva az ember ritkán számít arra, hogy az élete egyetlen pillanat alatt új irányt vesz. Dr. Richard Sauder, a politikatudományok doktora pontosan egy ilyen pillanatban élte át azt a megmagyarázhatatlan eseményt, amely későbbi, évtizedes kutatómunkájának katalizátorává vált.
1992 karácsonyának csendes éjszakáján egy testetlen, határozott hang szólalt meg a jobb fülében. Egy felnőtt, kaukázusi, huszadik századi észak-amerikai kiejtéssel beszélő férfi hangja volt, amely mentes volt minden drámaiságtól, mégis olyan súlyos kijelentést tett, amely örökre megváltoztatta Sauder világképét: "A föld alatti bázisok valóságosak."
A hang ezután percekig beszélt hozzá, elmagyarázva, hogy az átlagembernek fogalma sincs arról, milyen monumentális létesítmények rejtőznek a lába alatt, és ha tudná, mi folyik ott, végtelenül megdöbbenne. Amikor a hang elhallgatott, Sauder ott feküdt a sötétben, a plafont bámulta, és ahelyett, hogy a hang misztikus eredetén rágódott volna, elhatározta, hogy módszeres, tudományos kutatásba kezd, hogy kiderítse, igazat mondott-e az ismeretlen látogató.
Az ezt követő évek a hivatalos állami dokumentumok, nyilvános levéltárak és szakkönyvtárak szisztematikus átfésülésével teltek. Sauder nem a megfoghatatlan ufó-pletykákra vagy a szenzációhajhász mendemondákra építette a munkáját.
Konzervatív kutatóként csak olyasmit volt hajlandó leírni, amit feketén-fehéren, hivatalos kormányzati forrásokkal is alá tudott támasztani. Bár az információszabadságról szóló törvény (FOIA) alapján indított eljárások gyakran nehézkesnek és eredménytelennek bizonyultak a hatóságok titkolózása miatt, Sauder rájött, hogy a nyilvános intézmények, az egyetemi könyvtárak és a Nemzeti Műszaki Információs Szolgálat (NTIS) archívumai elképesztő mennyiségű, bárki által megvásárolható és megtekinthető dokumentumot rejtenek.
Ebből a hatalmas adatbázisból végül egy olyan kép rajzolódott ki, amely igazolta az éjszakai hang minden szavát: az Egyesült Államok alatt egy gigantikus, mélyen a föld alá süllyesztett, csúcstechnológiás katonai és kormányzati infrastruktúra hálózat húzódik.
A kutatás során felszínre került egyik legmegdöbbentőbb bizonyítékcsoport az 1980-as évek elejéről származik, az Amerikai Nemzeti Alagútépítési Technológiai Bizottság (US National Committee on Tunneling Technology) üléseinek jegyzőkönyveiből.
Ez a félkormányzati szervezet közvetítőként működött a magánszektor, a mérnöki tanácsadók és a különböző szövetségi ügynökségek között. A találkozókon részt vevő szakemberek, kormányzati tisztviselők és vállalati vezetők névsorai, valamint a tárgyalási anyagok egyértelműen bizonyítják, hogy valós, részletes tervek születtek olyan mély föld alatti katonai létesítmények létrehozására, amelyek másfél-két kilométeres mélységben helyezkednének el.
A terveken egy olyan gigantikus alagúthálózat szerepelt, amely több száz mérföld hosszan kötötte volna össze ezeket a bázisokat az amerikai Nyugat kietlen vidékei alatt. Hogy ez a konkrét hálózat teljes egészében megépült-e, azt a szigorú titkosítás miatt nehéz bizonyítani, de a mérnöki tervek és a megvalósíthatósági tanulmányok abszolút valóságosak voltak, és a technológia már akkor rendelkezésre állt a kivitelezéshez.
Az alagútépítési ambíciók azonban nem az 1980-as években kezdődtek. Már az 1960-as évek elején az Air Force Project Rand keretében részletes térképek és tanulmányok születtek, amelyek legalább egy tucatnyi stratégiai helyszínt jelöltek meg az Egyesült Államok területén – többek között Alaszkában, a Közép-Nyugaton és Észak-Arizonában, például a Grand Wash Cliffs és a Vermillion Cliffs vidékén.
A légierő tervei szerint a bázisokat legalább ezer láb (körülbelül 300 méter) mélyen a föld alá kellett süllyeszteni, és egy különleges mérnöki megoldással, úgynevezett "ernyőkkel" kellett védeni őket. Ezek az ernyők tulajdonképpen a sziklába vájt hatalmas, üresen hagyott tágulási terek vagy dómok voltak a bázisok felett, amelyek feladata az volt, hogy egy esetleges felszíni nukleáris robbanás esetén elnyeljék és eltérítsék a szeizmikus lökéshullámokat, megóvva a mélyben meghúzódó létesítményeket a megsemmisüléstől.
Egy másik tervben egy elhagyatott, kibányászott vasércbánya mélyét használták volna fel ugyanebből a célból, ahol a meglévő járatok látták volna el a védőernyő funkcióját, miközben a tényleges bázis még mélyebbre, több mérföld hosszú bejárati folyosókon keresztül lett volna megközelíthető.
A katonaság fantáziáját nemcsak a hagyományos robbantásos vagy fúrópajzsos technikák mozgatták. 1968-ban a Közlekedési Minisztérium megbízásából egy chicagói mérnökiroda, a HZA készített részletes tanulmányt egy forradalmi eljárásról: a lángsugaras alagútfúrásról (flame jet tunneling). Ennek a technológiának a lényege, hogy egy rendkívül magas hőmérsékletű lánggal működő fej szó szerint átégeti, megolvasztja a sziklát, miközben az elülső törőkar mechanikusan zúzza szét a meglazított rétegeket.
A tervek egy olyan mély föld alatti alagútrendszerről szóltak, amely az északkeleti városi folyosót, lényegében Washington D.C. és Boston metropoliszait kötötte volna össze. Az alagutak átmérőjét 8 és 40 láb (2,5–12 méter) közé tervezték, a mélységüket pedig akár 3000 láb (közel egy kilométer) alá is tehették.
Bár a dokumentumok homályosan fogalmaztak a hálózat és a mentén kialakítandó állomások pontos rendeltetését illetően, a technológiai leírások teljesen földhözragadtak és konvencionálisak voltak – vasúti sínekkel, csillékkel és nehézipari emelőkkel –, bizonyítva, hogy a kormányoknak nincs szükségük sci-fi technológiára ahhoz, hogy gigantikus, láthatatlan projekteket valósítsanak meg.
Van azonban egy olyan technológia, amely már súrolja a tudományos-fantasztikum határát, és amelynek szabadalmait a szövetségi kormány hivatalosan is birtokolja. Ez a nukleáris meghajtású alagútfúró, a "Nuclear Subterrene", amelyet a Los Alamos-i Nemzeti Laboratórium tervezett és szabadalmaztatott az 1970-es években. Az Egyesült Államok kormánya három különálló szabadalmat tart fenn erre a gépezetre.
A Nuclear Subterrene működési elve zseniálisan félelmetes: nem forgó késekkel vagy robbantással halad előre, hanem a beépített nukleáris reaktor által termelt gigantikus hőség révén egyszerűen átolvasztja magát a kőzeten és a talajon. Ez a folyamat rendkívüli előnyökkel jár. Egyrészt egyetlen fázisban végzi el az alagút kialakítását, másrészt a megolvadt, majd a járat falára préselődő folyékony kőzet lehűlés közben egy rendkívül sima, üvegszerű, hihetetlenül erős és vízálló belső burkolatot képez, így nincs szükség külön betonozásra vagy megerősítésre.
Ráadásul, amíg kitart a nukleáris üzemanyag, a gép megállás nélkül képes haladni előre. Sauder rámutatott egy másik, katonai szempontból felbecsülhetetlen előnyre is: mivel a gép a kőzet egy részét magába olvasztja és a falakba préseli, alig vagy egyáltalán nem keletkezik meddőhányó a felszínen. Ez azt jelenti, hogy egy ilyen géppel épített bázis létezését szinte lehetetlen kiszúrni a hagyományos műholdas vagy légi felderítéssel, hiszen nincsenek árulkodó földhalmok a bejáratok körül.
Az, hogy a föld alatti építkezés hatalmas prioritást élvez, nemcsak elmélet. A valóságban az ilyen projektek kivitelezése elképesztő logisztikával jár, ami időnként beszédtémává válik a helyi lakosok körében is. Tanúk beszámolói szerint a kaliforniai Tehachapi-hegységben található Northrop-létesítménynél, vagy a Lockheed dél-kaliforniai bázisainál időnként mérföldeken keresztül kígyózó betonmixer kocsikból álló sor jelent meg, amelyek hetekig, éjjel-nappal hordták a betont a föld alá, majd a munka végeztével a műveletet hirtelen leállították.
Hasonló elképesztő mennyiségű betonról számoltak be a Nyugat-Virginia-i Greenbrier Hotel alatt épült kormányzati bunker építésekor is. Az ilyen mértékű földmozgatás és anyagfelhasználás hatalmas összegeket emészt fel. A bányászatban és a mérnöki szakmában köztudott, hogy a föld megmozgatása és a járatok víztelenítése, betonozása a legdrágább ipari folyamatok közé tartozik. Ha egy magáncég csak úgy céltalanul, mintavétel és gazdasági megtérülés nélkül fúrna mérföldeken át járatokat különböző irányokba, azonnal csődbe menne. A kormányzati és katonai projekteknél azonban a pénz nem számít – és ez felveti a legfontosabb politikai és jogi kérdést.
Hogyan lehetséges az, hogy miközben a nyilvánosság előtt a politikusok folyamatosan a költségvetési megszorításokról, a szociális hálók megnyirbálásáról, teljes minisztériumok leépítéséről és a nemzeti adósság csökkentéséről beszélnek, addig a színfalak mögött dollármilliárdokat süllyesztenek el a szó szoros értelmében a föld alá? Egyértelmű, hogy a normális, átlátható költségvetési folyamatokon keresztül egyetlen kormány sem tudna megindokolni a választóknak ilyen mértékű kiadásokat high-tech "lyukakra" a semmi közepén.
Ezért hívták életre az úgynevezett "fekete költségvetéseket". Ez a titkos pénzügyi alap azonban közvetlenül sérti az Egyesült Államok Alkotmányát, amely kimondja, hogy minden közpénzből származó bevételről és kiadásról rendszeres és nyilvános elszámolást kell adni. A fekete büdzsék világában ez az elszámolási kötelezettség teljesen megszűnik, ami a demokratikus intézményrendszer alapjait ássa alá.
De miért van szükség ezekre a bázisokra? A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy a nagyhatalmak mindig is szerettek elrejtőzni a kritikus pillanatokban. A második világháború alatt a náci Németország hatalmas, föld alatti gyárakat épített, amelyekben a szövetséges hadseregek közeledtekor, sőt, közvetlenül a fejük felett zajló harcok alatt is zavartalanul folyt a fegyvergyártás, anélkül, hogy a felszínen harcolók sejtették volna a létesítmények jelenlétét.
Az amerikai kontinensen a hidegháború alatt ez a koncepció a kormányzat folytonosságának biztosítását célzó tervekben teljesedett ki. Létrejött az úgynevezett "szövetségi bárka" (Federal Ark), amely Washington D.C. 300 mérföldes körzetében – Pennsylvania, Maryland, Nyugat-Virginia, Virginia és Észak-Karolina hegyei alatt – elszórt, mélyen beágyazott bunkerrendszereket jelent.
Ezek közül az egyik legismertebb a Virginia államban található Mount Weather létesítmény, amely az 1950-es évek óta működik, és tulajdonképpen egy komplett, önfenntartó kisváros a sziklák mélyén. Mount Weather nem egyszerű óvóhely; ez egy árnyékkormány otthona. A legfontosabb szövetségi ügynökségek és minisztériumok mind képviseltetik magukat itt egy-egy delegált csoporttal, akik egy katasztrofális felszíni esemény, például egy atomháború esetén azonnal átvennék az ország irányítását, felváltva a választott tisztségviselőket.
A dolog iróniája és egyben abszurditása, hogy amikor a Greenbrier Hotel alatti kongresszusi bunkert megépítették, maguk az átlagos kongresszusi képviselők sem tudtak a létezéséről – csupán a parlamenti vezetés néhány tagja volt beavatva. Ez felveti a kérdést: egy valós krízis esetén hogyan menekülhettek volna meg azok a képviselők, akik azt sem tudták, hogy létezik számukra egy föld alatti menedék? A válasz egyértelmű: a rendszer nem az átlagembert, és még csak nem is a teljes választott elitet, hanem egy szűk, belső adminisztratív és katonai magot hivatott megvédeni.
Sauder kutatásai során olyan kézzelfogható, vizuális bizonyítékokat is bemutatott, amelyek zavarba ejtő kérdéseket vetnek fel. A marylandi Olney és Laytonsville között, a Riggs Roadon található a FEMA (Szövetségi Vészhelyzetkezelési Ügynökség) alternatív föld alatti parancsnoki központja, amely kívülről egy egyszerű, elkerített kormányzati területnek tűnik. A Federal Reserve (a jegybank) a Virginia állambeli Culpeper mellett tart fenn egy föld alatti központot, amely egy teljesen hétköznapi, békés marhalegelőkkel és szántóföldekkel övezett területen fekszik – az átutazó soha nem sejtené, hogy a fű alatt egy gigantikus pénzügyi és kommunikációs erődítmény húzódik, amelynek csak a szellőzőnyílásai árulkodnak a jelenlétéről.
A leglátványosabb bizonyítékok mégis a kaliforniai sivatagból, Helendale kisvárosa mellől, a Lockheed Corporation szigorúan őrzött, föld alatti kutatási és fejlesztési repüléstechnikai központjából származnak. Telefotó lencsékkel készített felvételek tanúsága szerint a sivatag közepén két hatalmas, körülbelül 30-45 méter hosszú, zsanéros acélajtó nyílik fel közvetlenül a földből. A mélyből egy közel 45 méter magas pylon (tartóoszlop) emelkedik ki, amelynek a tetején egy nagyjából 18 méter hosszú, diszkosz alakú, szürkés, áramvonalas objektum ül.
Amikor az oszlop eléri a maximális magasságát, a hatalmas kapuk bezáródnak mögötte, és a mérnökök elektromágneses sugárzással tesztelik az objektum radarvisszaverő képességét vagy egyéb tulajdonságait egy olyan betoncsíkon, amely kívülről kifutópályának tűnik, de valójában egyetlen repülőgép sem hagy rajta féknyomot, mert kizárólag mérési tartományként szolgál.
A gép és az oszlop a teszt végeztével lifthez hasonlóan süllyed vissza a sivatag alá. Hogy ez a technológia az új generációs földi repülőgépek fejlesztése-e, vagy valami egészen más, azt a létesítményt őrző fegyveres magáncégek – mint a hírhedt Wackenhut, amely a Sandia Nemzeti Laboratóriumot és a nevadai atomteszt-központot is biztosítja – hatékonyan titkolják.
A föld alatti compartmentalizációra – vagyis a projektek szigorú részekre bontására – jó példa a Denveri Nemzetközi Repülőtér esete is, amely hírhedten milliárdos költségvetési túllépéssel és hatalmas csúszásokkal épült meg. Az ott dolgozó munkások beszámolói szerint a repülőtér alatt hatalmas alagútrendszereket ástak, amelyek egy lóhere alakú központba futnak össze.
Az egyik építő elmesélte, hogy az ő cégének az volt a feladata, hogy az alagutat egy bizonyos pontig ássa ki, majd ott le kellett tenniük a szerszámot, és egy teljesen másik, titkosított hátterű vállalat fejezte be a munkát. Ráadásul az építkezés során építettek egy hatalmas, tökéletes minőségű kifutópályát is a semmi közepén, amelyet a befejezése után azonnal tévedésnek minősítettek, lefedtek négy láb vastag földréteggel, majd fákat ültettek rá, teljesen eltüntetve a felszínről.
Vajon miért zajlik mindez? Miért fektetnek be a világ legnagyobb Fortune 500 vállalatai, az EG&G-hez hasonló katonai beszállítók és a titkosszolgálatok ekkora energiát a láthatatlan infrastruktúra kiépítésébe? Dwight D. Eisenhower elnök már 1960-as búcsúbeszédében figyelmeztette az emberiséget a katonai-ipari komplexum felelőtlen térnyerésére, amely komoly veszélyt jelent a demokratikus berendezkedésre és az alkotmányos kormányzásra. Úgy tűnik, a figyelmeztetést nem vettük komolyan, és a probléma az évtizedek során csak mélyült.
A föld alatti bázisok létezése már nem a sci-fi vagy az összeesküvés-elméletek tárgykörébe tartozik. Sauder kutatásai bemutatták, hogy a technológia, a mérnöki tervek, a pénzügyi anomáliák és a fizikai bejáratok mind egyértelműen bizonyítható realitások. Amíg a társadalom elfordul, és kényelmi okokból elutasítja a valóság megismerését – hasonlóan ahhoz a házastárshoz, aki nem akar tudomást venni a partnere hazugságairól –, addig a mélyben rejlő birodalom zavartalanul és ellenőrizetlenül növekedhet tovább a lábunk alatt.
