Dr. Melvin Vopson: Ha feltöröd a valóság kódját, istenné válsz

A kérdés, hogy vajon a világunk valódi-e, vagy csupán egy jól felépített illúzió, nem új keletű. Évezredek óta foglalkoztatja az emberiséget...

A kérdés, hogy vajon a világunk valódi-e, vagy csupán egy jól felépített illúzió, nem új keletű. Évezredek óta foglalkoztatja az emberiséget, Platón barlanghasonlatától kezdve az ókori hinduizmus Májá-koncepcióján át, amely a világot mesterséges káprázatként írja le, egészen az ausztrál őslakosok hitéig, akik szerint mindannyian ősi lények kollektív álmában élünk.

A modern tudomány fejlődésével azonban ez a kérdés átlépte a filozófia és a mitológia határait. Ma a fizika legújabb áttörései és az információelmélet olyan kapukat nyitnak meg, amelyek arra utalnak: a valóságunk mögött nem kézzelfogható anyag, hanem tiszta számítási folyamat és kód állhat. Ha pedig a valóság egy program, akkor a legizgalmasabb és egyben legfélelmetesebb kérdés az, hogy mi történik, ha valaki képes feltörni ezt a kódot.

Dr. Melvin Vopson, a Portsmouth-i Egyetem fizika professzora és az Információfizikai Intézet vezetője nem szándékosan csöppent a szimulációs elmélet kutatásába. Pályafutása során az alkalmazott fizika területén, konkrétan az adattárolási technológiákon dolgozott, amikor rábukkant Claude Shannon 1940-es évekbeli információelméletére.

Shannon, a digitális számítástechnika atyja, eredetileg a kommunikációs csatornák zajszűrésére és az optimális adatátvitelre fejlesztette ki matematikai képleteit, bevezetve az információ entrópiájának fogalmát és az információ alapegységét, a bitet. Vopson professzor fizikusként azonnal észrevette a párhuzamot az információ entrópiája és a fizikai rendszerek entrópiája között. Ebből a felismerésből született meg egy teljesen új tudományág: az információfizika.

Az információfizika radikális alapvetése, hogy az információ nem csupán egy absztrakt fogalom, egy gondolat a fejünkben vagy egy adatsor a merevlemezen, hanem kézzelfogható fizikai entitás. Minden, ami a környezetünkben létezik – egy asztal, egy pohár víz, a belélegzett levegő és maguk az emberek is –, a fizika törvényeinek engedelmeskedik. Vopson szerint az általunk ismert négy halmazállapot (szilárd, folyékony, gáz és plazma) mellett az információ az anyag ötödik halmazállapota, sőt, talán a legmeghatározóbb formája a világegyetemben. Úgy véli, mielőtt bármilyen anyag manifesztálódna vagy formát öltene, léteznie kell egy mögöttes információs rétegnek, amelyből a fizikai valóság kiemelkedik.

Ez a gondolat nem teljesen előzmény nélküli. A legendás fizikus, John Wheeler az 1980-as években alkotta meg a híres mondást, miszerint minden egy bitből származik. Wheeler úgy vélte, hogy a részecskék, a terek és a fizika törvényei mind bináris választásokra, egyesekre és nullákra vezethetők vissza. Ha ezt a logikát követjük, a univerzum valójában egy gigantikus számítógépes konstrukcióként működik.

Vopson professzor kutatásai során megalkotta az információ-dinamika második törvényét, amely megdöbbentő eredményre vezetett. Míg a klasszikus termodinamika második törvénye szerint a fizikai rendszerek entrópiája folyamatosan növekszik – vagyis a világ a nagyobb káosz és a rendezetlenség felé halad –, addig az információs rendszerek entrópiája éppen ellenkezőleg, csökken, azaz a nagyobb rend és az optimalizáció felé törekszik. Ez a két erő egyfajta egyensúlyt tart fenn a határok nélküli univerzumban.

Ez az információs korrekció és optimalizáció pontosan úgy működik, mint a számítógépes szoftverek adatkompressziója. Gondoljunk csak a fájlok tömörítésére, a zipelésre: a cél mindig a maximális hatékonyság elérése minimális erőforrás-felhasználással. A természetben látható burjánzó szimmetriák – a szubatomi részecskéktől kezdve a biológiai élőlényeken át a galaxisokig – mind az adatkompresszió bizonyítékai. Egy geometriai alakzat információs entrópiája akkor a legkisebb, ha teljesen szimmetrikus. Az univerzum tehát folyamatosan tisztítja és tömöríti a saját kódját, hogy energiát takarítson meg.

Erre a biológia világából is léteznek megdöbbentő kísérleti bizonyítékok. Egy 1970-es évekbeli tanulmányban baktériumok RNS-szerkezetét vizsgálták. Az élőlényeket hetvennégy generáción keresztül egy minden külső stressztől mentes, tökéletesen optimális környezetben tartották, ahol bőségesen állt rendelkezésre tápanyag és oxigén. A kísérlet végére a baktériumok genomja az eredeti 4500 bázispárról alig több mint 200-ra zsugorodott. A kód több mint 95 százaléka törlődött, mert a feleslegessé vált "szemétkódot" az élőlény egyszerűen kitörölte magából, miközben minden alapvető életfunkcióját megőrizte.

Ez a fajta belső optimalizáció érthetetlen lenne egy teljesen kaotikus és véletlenszerű univerzumban. Sőt, James Gates elméleti fizikus a húrelmélet egyenleteit vizsgálva konkrét hibajavító kódok jelenlétét fedezte fel a természet alapvető matematikai struktúráiban. Miért lennének jelen hibajavító algoritmusok és tömörítési folyamatok a fizika legalapvetőbb szintjein, ha a világunk nem egy számítási rendszer elvei szerint működne?

Ha elfogadjuk a tézist, hogy a valóság mögött kód áll, felmerül a kérdés: hol tárolódik ez a hatalmas mennyiségű adat? A válasz az asztrofizika egyik legnagyobb rejtélyében rejthető. Jelenlegi ismereteink szerint az univerzum látható része – mindaz, amit a teleszkópokkal megfigyelhetünk, a csillagok, bolygók és gázfelhők – a világegyetem teljes tömegének és energiájának alig 5 százalékát teszi ki. A fennmaradó 95 százalékot a tudósok sötét anyagnak és sötét energiának nevezik, de valójában fogalmuk sincs, mi az.

Vopson professzor 2019-es elmélete szerint az információ tömeggel rendelkezik. Ha a világunk egy számítási rendszer, akkor a domináns részét magának a kódnak és a futó adatoknak kell kitenniük. Kiszámította, hogy körülbelül 10⁹⁶-odikon bitnyi adat pontosan megmagyarázná a hiányzó sötét anyag tömegét. A sötét anyag tehát nem más, mint a valóságunkat működtető szoftver és adatbázis.

A szimulációs elmélet legnyugtalanítóbb területe azonban mégis a tudat, az élet eredete és a mesterséges digitális lét kérdése. Ha az élet csupán információk fúziója – ahogy a DNS is egy kód –, akkor a biológiai evolúció hátterében egy kezdeti programozásnak, egy intelligens tervezésnek is állnia kell. Statisztikailag és matematikailag ugyanis szinte elhanyagolható az esélye annak, hogy az ősleves szervetlen anyagaiból véletlenszerű mutációk révén akár egyetlen funkcionális aminosav is létrejöjjön a univerzum kora alatt. Ez olyan, mintha egy teherautóról vaktában szórnánk ki a téglákat, és mire a végére érünk, egy kész ház állna mögöttünk. Van rá nem nulla esély, de végtelen számú kísérlet kellene hozzá. Sokkal valószínűbb a tervrajz létezése.

A legújabb agykutatási és emulációs kísérletek pedig még közelebb hozzák a sci-fi forgatókönyveket. Kutatók sikeresen feltérképezték egy légy agyszerkezetét, majd ezt a mintázatot változtatás, adattréning, gépi tanulás és mesterséges intelligencia alkalmazása nélkül betöltötték egy szimulált digitális környezetbe. A digitális légy azonnal élethűen kezdett viselkedni: élelmet keresett, navigált, anélkül, hogy erre bárki beprogramozta volna. Felébredt a digitális térben.

Ha a technológia eljut oda, hogy egy emberi agyat teljes egészében leképezzenek és feltöltsenek egy szimulációba, a legsúlyosabb kérdés az: pontosan mi fog ott felébredni? Megmarad-e a tudat, a szabad akarat, vagy csak egy lélek nélküli algoritmus másolja az egykori embert?

Ez a felismerés hajtja a Szilícium-völgy néhány milliárdosát is, akik hatalmas összegeket fektetnek abba, hogy megértsék, mi van a szimuláció túloldalán, és hogyan lehetne feltörni a rendszert. A tét nem kicsi. A földi hatalmi játszmákban az uralkodik, akinek atomfegyverei és gazdasági fölénye van.

De ha valaki képes meghackelni a valóság forráskódját, az képessé válik arra, hogy meghajlítsa a fizika törvényeit, és olyan dolgokat vigyen véghez, amelyek a hétköznapi ember számára mágiának tűnnek. Ha az ember kezébe kerül a teremtés kulcsa, akkor hozzáférést kap a univerzum feletti teljes kontrollhoz, és lényegében istenné válik.