A láthatatlan birodalom: Egy gazdasági bérgyilkos vallomása

Világunkat szeretjük piramisként elképzelni. Egy olyan stabil, lépcsőzetes építményként, amelynek széles társadalmi alapzatán nyugszik a köz...

Világunkat szeretjük piramisként elképzelni. Egy olyan stabil, lépcsőzetes építményként, amelynek széles társadalmi alapzatán nyugszik a középréteg, hogy aztán a csúcson elhelyezkedő elitek kormányozzák a rendszert.

Létezik azonban egy sokkal sötétebb, nyersebb olvasata a modern hatalomgyakorlásnak, amely szerint ez a képzet csupán illúzió. Nem piramis ez, hanem egy felfelé meredő, hegyes tű. Egy olyan tű, amelynek a leghegyesebb pontján ül az a feszengő, elenyészően apró törpe kisebbség, amely valójában a globális erőforrások felett diszponál, miközben a világ többi része óhatatlanul a mélybe zuhan.

Azok az emberek, akik ezen a tűhegyen egyensúlyoznak, nem csupán elnöki döntéseket befolyásolnak, hanem egész nemzeteket kényszerítenek térdre anélkül, hogy egyetlen puskaglolyót is kilőnének. Ezt a láthatatlan, mégis kíméletlenül hatékony gépezetet nem fegyveres hadseregek, hanem öltönyös, magasan képzett szakemberek működtetik: az úgynevezett gazdasági bérgyilkosok.

John Perkins története nem egy fiktív politikai thriller forgatókönyve, hanem az egyik legmegrázóbb belső vallomás arról, miként működik a globális korporatokrácia a színfalak mögött. Perkins, akit a Nemzeti Biztonsági Ügynökség (NSA) közvetett úton fedezett fel a hatvanas évek végén, saját gyengeségeinek – a pénz és a hatalom iránti vágynak – köszönhetően vált a rendszer tökéletes eszközévé. Egyetemi évei után egy privát tanácsadó cégnél helyezkedett el, ami kulcsfontosságú eleme volt a stratégiának.

A kormányok ugyanis szándékosan nem közvetlenül hajtják végre ezeket az akciókat, így ha a dolgok rosszra fordulnak, a hivatalos szervek mossák kezeiket, a felelősség pedig a magánvállalatokra hárul. Perkins feladata zseniálisan egyszerű, mégis ördögi volt: rávenni a fejlődő országokat, hogy csillagászati összegű hiteleket vegyenek fel a Világbanktól és más nemzetközi pénzintézetektől olyan gigantikus infrastruktúra-fejlesztésekre, mint a hatalmas erőművek, autópályák és kikötők.

A csapda ott zárult be, hogy a papíron folyósított milliárdok szinte soha nem hagyták el az Egyesült Államokat. A pénz kilencven százaléka közvetlenül olyan amerikai mérnöki és kivitelező óriásvállalatokhoz vándorolt vissza, mint a Halliburton vagy a Bechtel, amelyek a projekteket megvalósították. A célországok – mint Ecuador vagy Indonézia – nemhogy nem gazdagodtak a beruházásokból, de olyan adósságspirálba keveredtek, amelyből nem volt kiút.

Az adósság az idő múlásával, az újrafinanszírozások révén csak növekedett, míg végül az adott ország nemzeti költségvetésének jelentős része már pusztán a kamatok törlesztésére ment el. Ennek következtében nem maradt pénz oktatásra, egészségügyre vagy a szegények felzárkóztatására. A helyi lakosság folyói elpusztultak a gátépítések miatt, földjeiket kisajátították, miközben az ország eladósodott, és csupán a helyi korrupt elit szűk rétege gazdagodott meg az amerikai partnerekkel együtt.

Amikor a célnemzet teljesen ellehetetlenült a hitelek súlya alatt, a gazdasági bérgyilkosok visszatértek, hogy benyújtsák a számlát. Úgy működtek, mint a maffia: ha nem tudsz fizetni készpénzzel, fizess az erőforrásaiddal. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a megfojtott országok kénytelenek voltak rendkívül olcsón átengedni az olajkészleteiket, szavazataikat az ENSZ-ben, vagy éppen stratégiai fontosságú területeiket, mint Panama esetében a Panama-csatornát. Ez a mechanizmus tette lehetővé a történelem legnagyobb birodalmának kiépítését, méghozzá szinte teljes egészében katonai inváziók és bombázások nélkül. Nem katonák meneteltek a főutcákon, hanem adósságok, korrupció és kapzsiság térdeltettek le generációkat.

De mi történik akkor, ha egy vezetőt nem lehet megvásárolni? Mi van akkor, ha egy államfő nemet mond a csábításnak, és valóban a saját népe felemelkedését választja? Perkins saját bőrén tapasztalta meg, hogy a rendszernek erre is van válasza. Amikor a gazdasági bérgyilkosok kudarcot vallanak, színre lépnek a "sakálok". Ők a Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) által jóváhagyott, árnyékban mozgó ügynökök és puccsisták, akiknek az a feladatuk, hogy lázadásokat szítsanak, megdöntsék a kormányokat, vagy ha ez sem válik be, likvidálják a renitens vezetőket.

Jaime Roldós ecuadori elnök és Omar Torrijos panamai államfő pontosan ilyen emberek voltak: megtagadták, hogy asszisztáljanak a saját országuk kifosztásához. Torrijos, akit Perkins lenyűgöző és tisztán látó vezetőként írt le, egy panamai kis bungalóban tartott magánszemléjén nyíltan megmondta a gazdasági bérgyilkosnak, hogy ismeri a kártyáikat. Tudta, hogy a felfújt növekedési előrejelzések és a hitelek csak arra kellenek, hogy az USA rátehesse a kezét a Panama-csatornára.

Torrijos alternatívát ajánlott: olyan terveket, amelyek valóban a legszegényebbeken segítenek. Perkins cége elfogadta a munkát a profit miatt, ám a nemzetközi rendszer egésze számára Torrijos engedetlensége halálos fenyegetést jelentett. Ha ugyanis egyetlen vezető sikeresen ellenáll a mechanizmusnak, megmutatja a világnak, hogy a rendszer sebezhető, ami dominóeffektust indíthat el.

Nem sokkal később Torrijos repülőgépe felrobbant a levegőben. Néhány hónappal korábban Jaime Roldós ecuadori elnök kísértetiesen hasonló körülmények között halt meg légi katasztrófában. A vizsgálati dokumentumok Panama későbbi amerikai inváziója során rejtélyes módon eltűntek. Hivatalosan balesetek történtek, a dél-amerikai nyomozók és a beavatottak számára azonban egyértelmű volt, hogy a sakálok végezték el a piszkos munkát.

A történelem statisztikái hátborzongató módon igazolják Perkins szavait. Kutatások szerint 1963 és 1981 között legalább huszonöt olyan államcsíny történt világszerte, amelyet bizonyíthatóan a CIA szponzorált. Chilében 1973-ban egy demokratikusan megválasztott elnököt buktattak meg, miközben a hetvenes évek közepén az Operation Condor keretében egyszerre hat latin-amerikai ország jobboldali katonai diktatúráját támogatták a színfalak mögül.

Az érintett országok gazdaságilag soha nem heverték ki teljesen ezeket a sokkokat; generációk fizették meg az árát azoknak a döntéseknek, amelyeket tőlük több ezer mérföldre, elegáns vállalati tárgyalókban hoztak meg. A képlet rideg és változtathatatlan: először jönnek a gazdasági bérgyilkosok, ha ők buknak, jönnek a sakálok, és ha ők is kudarcot vallanak, csak legvégső esetben gördülnek be a tankok.

Ami ezt a rendszert igazán zseniálissá és félelmetessé teszi, az a kifinomultsága és a láthatatlansága. Perkins kiemeli, hogy a megaprojekteken dolgozó szakemberek – mérnökök, technikusok, bankárok, könyvelők – döntő többsége nem rosszindulatú összeesküvő. Ők csupán teszik a dolgukat. A hídtervező hidat tervez, az elemző prognózisokat készít, a tisztviselő jóváhagyja az aktákat. Mindannyian tisztességes, jó szándékú emberek, akik nem látják a teljes képet, és nem teszik fel a nagyobb volumenű kérdéseket. Nem szükséges, hogy a gépezet minden fogaskereke korrupt legyen; elég, ha a legtetején ülnek azok, akik pontosan tudják, milyen célt szolgál az összehangolt munka.

Ugyanez a rejtett működés igaz a modern vesztegetésekre is. Az amerikai törvények szigorúan tiltják a nyílt korrupciót, így a vállalatok büszkén hirdetik feddhetetlenségüket. A gyakorlatban azonban a kenőpénzek legálisnak tűnő, körmönfont üzleti megállapodások mögé bújnak. Ha egy külföldi elnököt kell lekötelezni, nem készpénzes táskákat adnak át, hanem túlárazott szerződést kötnek az elnök rokonának vagy barátjának gépkölcsönző cégével. Ha a turpisság kiderül, a menedzsment széttárja a kezét: "rossz üzletet kötöttünk, ostobák voltunk". A törvényeket maguk a gazdasági érdekcsoportok, a korporatocrácia tagjai írják úgy, hogy a rendszer önmagát védje és legitimálja.

A következmények pedig humanitárius katasztrófában mérhetők. Míg a világ erőforrásainak huszonöt százalékát az emberiség alig öt százalékát kitevő amerikai társadalom fogyasztja el, addig a bolygó háromnegyede mélynyomorban él. Naponta huszonnégyezer ember hal éhen, és harmincezer gyermek veszti életét olyan betegségekben, amelyek egyébként könnyedén gyógyíthatók lennének. És még ennél is megdöbbentőbb, hogy ezen az öt százalékon belül is a felső egy százalék kevesebb része birtokol több javat, mint az alsó kilencven százalék együttvéve. Az erőforrások tehát valójában nem egy nemzetet, hanem egy tűhegynyi globális elitet szolgálnak ki.

A gazdasági bérgyilkosok által épített világban a hallgatás a legnagyobb fegyver. Amíg a híradások csak a felszíni konfliktusokról szólnak, a háttérben lobbisták, volt hírszerzők és kormánytisztviselők milliárdos tranzakciói alakítják a valóságunkat. Perkins vallomása arra figyelmeztet, hogy a világ nem azért igazságtalan, mert a rendszer elromlott, hanem azért, mert pontosan úgy működik, ahogyan azt megtervezték.

A legnagyobb hiba, amit elkövethetünk, ha becsukjuk a szemünket, és elhisszük, hogy mindez tőlünk távol történik, hatástalanul a saját mindennapjainkra. A megértés az első lépés a védelem felé – mert attól a veszélytől, amit nem vagyunk hajlandóak meglátni, soha nem fogjuk tudni megvédeni magunkat.