Sokan úgy vélik, hogy az emberi elme határai pontosan ott végződnek, ahol a koponyacsontunk véget ér. Úgy gondoljuk, hogy a világot kizáróla...
Sokan úgy vélik, hogy az emberi elme határai pontosan ott végződnek, ahol a koponyacsontunk véget ér. Úgy gondoljuk, hogy a világot kizárólag az öt alapvető érzékszervünk révén vagyunk képesek megismerni, és mindaz, ami ezen a kézzelfogható, materiális valóságon túlmutat, csupán a képzelet játéka vagy olcsó bűvészmutatvány.
Léteznek azonban olyan történetek és dokumentált katonai kísérletek, amelyek alapjaiban rengetik meg ezt a magabiztos világképet. Az amerikai hadsereg egykori titkos pszichokémiai és hírszerzési projektjei, különösen a Stargate-program, rávilágítottak arra, hogy az emberi tudat képes átlépni a tér és az idő fizikai korlátait. Ennek a különleges korszaknak és kutatási területnek az egyik leginkább tiszteletreméltó, ma is élő alakja Joe McMoneagle, akit a hivatalos iratok csak úgy emlegetnek: a 001-es számú távészlelő.
A távészlelés – vagy angol kifejezéssel élve remote viewing – nem egyfajta misztikus jóslás vagy látnoki transz. McMoneagle megfogalmazása szerint ez sokkal inkább az elme harcművészete. Olyan szigorú protokollok szerint működő tudományos és katonai módszertan, amely során az észlelőnek minden korábbi, berögzült észlelési rendszert el kell felejtenie ahhoz, hogy megtanulhasson egy teljesen újat. Nem arról van szó, hogy valami újat tanulunk, hanem arról, hogy levetkőzzük a gyerekkorunk óta ránk kényszerített, korlátozó mentális szokásokat.
Az emberi szem ugyanis a legelső olyan érzékszervünk, amely hajlamos becsapni minket. Amikor belépünk egy szobába, nem látunk mindent, csupán annyit, amennyi a helyiség funkciójának megértéséhez és a komfortérzetünkhöz szükséges. Levonjuk a gyors következtetéseket, és elégedetten megnyugszunk. A távészlelés során viszont éppen ezt a logikai ugrást és a következtetések levonását kell elkerülni. Nem szabad engedni az egónak, amely azonnal címkézni akar; ehelyett tiszta, nyers adatokat, formákat, textúrákat és energiákat kell megragadni.
McMoneagle útja ebbe a különleges világba nem mindennapi módon indult. Miami egyik szegényebb negyedében nőtt fel, ahonnan mindenáron menekülni akart. Bár két egyetemi ösztöndíjat is kapott – köztük egy futballösztöndíjat a Miami Egyetemre –, az orientációs napon szembesült azzal, hogy az oktatási rendszerben csupán egy sokjegyű hallgatói számmal azonosított személyt látnak benne. Ekkor döntött úgy, hogy inkább besétál a toborzóirodába és belép a hadseregbe. Kiváló teszteredményeinek köszönhetően azonnal a katonai hírszerzéshez került.
Hosszú és veszélyes tengerentúli szolgálata során – amely magában foglalt tizenöt évet a kémelhárításban, a terrorellenes műveletekben és a rádiós felderítésben Vietnamban és más konfliktusövezetekben – kollégái hamar észrevették, hogy valamiért rendkívül szerencsés. Ha egy bázison olvasgatás közben hirtelen rossz előérzete támadt, felállt és bement a bunkerbe, tíz perccel később pedig becsapódtak az ellenséges gránátok. A társai egy idő után szavak nélkül követték minden mozdulatát: ha ő elindult a fedezék felé, mindenki futott.
Amikor évekkel később visszarendelték az Egyesült Államokba, a Pentagon és a hadsereg egyik magas rangú tábornoka személyes tanácsadójává fogadta. Ez a tábornok hallott egy készülő, meglehetősen gyanús és kiszámíthatatlan projektről, amelyet a Fort Meade katonai bázison terveztek indítani, és szerette volna megvédeni magát az esetleges politikai vagy katonai kudarcoktól. Megbízta McMoneagle-t, hogy utazzon el a Stanford Kutatóintézetbe (SRI), és vizsgálja meg, miről is van szó valójában.
A kutatóintézetben a tudósok azt javasolták neki, hogy a puszta kérdezősködés helyett próbálja ki a módszert a gyakorlatban. Joe hat tesztfeladatot hajtott végre, teljesen vakon, egy ablaktalan szobában ülve. Ebből öt alkalommal hajszálpontos, első helyezést érő egyezést produkált, a hatodiknál pedig rendkívül közel járt a valósághoz. Az egyik feladatnál mindössze annyit mondtak neki, hogy egy személy elment egy tetszőleges helyszínre, és rajzolja le, mit lát ott. Ő behunyta a szemét, majd papírra vetett egy oszlopos, hosszúkás épületet, dekoratív fákkal és egy kerékpártárolóval, megjegyezve, hogy valószínűleg egy művészeti múzeumról van szó. A célszemély pontosan a Stanford egyetem művészeti múzeuma előtt állt.
Bár Joe tudta, hogy a katonai karrier szempontjából kész öngyilkosság egy parapszichológiai, "látnoki" projektben részt venni, a tábornok parancsára mégis kénytelen volt csatlakozni a csapathoz, mint az első hivatalos távészlelő. A feladata az volt, hogy kövesse a tábornokot és szállítsa az információkat. A szkepticizmus óriási volt a döntéshozók részéről.
McMoneagle első valódi éles bevetése a hidegháború kellős közepén egy szovjet ipari épület felderítése volt, amelyről a műholdak évek óta képtelenek voltak belső információkat szerezni. A távészlelés során Joe és partnere egy elképesztő méretű, addig soha nem látott tengeralattjárót rajzoltak le, amelyről azt állították, hogy alig harminc lábbal rövidebb egy szovjet repülőgép-hordozónál.
Amikor a jelentés a Nemzetbiztonsági Tanácshoz került, az akkori elemző – a későbbi CIA-igazgató, Robert Gates – teljes fantáziának és badarságnak minősítette a látottakat, mondván, a szovjetek nem építenének egy ekkora tengeralattjárót egy olyan csarnokban, amely nincs közvetlen kapcsolatban a nyílt vízzel. Joe azonban nem hátrált meg: a jelentés tetejére odaírta, hogy a "fantázia" 112 napon belül a vízben lesz. Pontosan 114 nap múlva a felderítő műholdak lefotózták a kikötőben a hatalmas tájfun osztályú atom-tengeralattjáró prototípusát.
Ettől kezdve a projekt híre futótűzként terjedt a titkosszolgálati közösségben. Mind a tizenhét különböző hírszerző ügynökség – köztük a CIA, a DIA és az NSA – elkezdte küldeni a legnehezebb, megoldhatatlannak tűnő feladatait. Elrabolt tábornokok felkutatása, túszejtések, terrorista akciók meghiúsítása és élet-halál kérdések tartoztak a mindennapjaikhoz. Ez a folyamatos, felfoghatatlan mentális és pszichés stressz azonban súlyos árat követelt. Joe harmincnyolc évesen, a hadseregből való visszavonulása után azonnal négy szívrohamot kapott, és sürgős nyitott szívműtéten esett át.
A feszültség abból adódott, hogy miközben a felettesek és a politikusok a gyakorlatban imádták és folyamatosan igényelték a munkáját, a nyilvánosság előtt vagy a zárt ajtók mögött sokszor elítélték őt. Voltak olyan befolyásos szenátorok, akik egy sikeres demonstráció után Joe arcába vágva kijelentették, hogy az ördöggel cimborál és a pokol tüzén fog égni, míg ugyanazon a napon egy másik politikus megölelte és azt suttogta a fülébe, hogy Isten munkáját végzi.
A távészlelés sikere mögött meghúzódó mechanizmus nem a mágiában rejlik, hanem egyfajta kollektív intelligenciában és a megosztott szándék erejében. Amikor egy szobában az elemzők, a tisztek és a távészlelő mindannyian egyetlen közös célra összpontosítanak – például egy elrabolt ember megmentésére –, a megosztott fókusz és a siker iránti vágy létrehoz egy olyan információs mezőt, amely elvezeti az észlelőt a keresett adatokhoz. Ez a folyamat hasonló ahhoz, ahogyan egy sikeres vállalkozás működik: ha minden alkalmazott ismeri a célt és osztozik a tulajdonos szándékában, a részletekre való odafigyelés szokássá válik, és az elvárások megvalósulnak. Ez egyfajta időkön átívelő visszacsatolási hurok, amely anyagi és mentális szinten egyaránt biztosítja az eredményt.
McMoneagle a katonai szolgálat után sem hagyott fel a kutatással. Évtizedeket töltött el különböző tudományos laboratóriumokban, köztük a Stanford Kutatóintézet utódszervezeteiben és a Palo Altó-i Alapkutatási Laboratóriumban, hogy megértse az emberi elme nem-lokális működését. Olyan elképesztő sikereket ért el a civil szférában is, mint például Japánban, ahol huszonnégy eltűnt személyből tizenkettőt sikerült megtalálnia a módszer segítségével, teljesen vakon, csupán egy lezárt borítékban lévő név vagy személyes azonosító alapján.
Egy ízben egy kémet kellett nyomon követnie, akinek kizárólag a társadalombiztosítási számát kapta meg. Joe három különböző helyszínt rajzolt le az alany életéből hajszálpontosan, majd leírta, hogy a célszemély egy zárt furgon belsejében egy speciális, mikrohullámú berendezésen dolgozik, és még a hullámvezető pontos méreteit és frekvenciáját is megadta, amit egy független szakértői bizottság később teljes mértékben igazolt.
A tudatkutatás és a távészlelési kísérletek során Joe McMoneagle kapcsolatba került Robert Monroe-val is, az észlelésen túli állapotok és a testen kívüli élmények úttörő kutatójával. Monroe intézetében, a Gateway-program keretében a hadsereg azért is képeztette a katonáit, mert felismerték, hogy a tiszta testen kívüli állapot (OBE) és a távészlelés között szoros, mégis jól elkülöníthető kapcsolat van. Míg a testen kívüli élmény során az ember úgy érzi, mintha fizikailag ott állna a célszemély vagy az objektum előtt, addig a távészlelés strukturáltabb, biztonságosabb katonai szempontból, és lehetővé teszi a komplex információs mátrixok leolvasását. Az észlelő ilyenkor látja azokat a láthatatlan szellemi vagy energetikai "huzalokat", amelyek összekötik az embert a múltjával, az iskolájával, a házastársával vagy a gyermekeivel. Minden egyetlen hatalmas, összefüggő hálózatot alkot.
A Stargate-program hivatalos lezárása és 1995-ös feloldása után a CIA azt kommunikálta a nyilvánosság felé, hogy a projekt soha nem működött és nem hozott értékelhető eredményeket. McMoneagle szerint ez csupán a politikai és hírszerzési játszmák része volt, hiszen ha valami huszonhárom éven keresztül működik, és a megrendelő ügynökségek hétről hétre visszajárnak újabb feladatokkal, az önmagában a legnagyobb bizonyíték a hatékonyságra. Olyan ez, mint egy étterem: ha a világ legjobb ételkritikusai huszonhárom éven át minden este ugyanott vacsoráznak, az étel aligha lehet rossz.
A távészlelési kísérletek legmegdöbbentőbb fejezetei azonban azok a kozmikus és történelmi időutazások voltak, amelyeket a kutatók zárt borítékos módszerrel teszteltek. Egy alkalommal Joe egy olyan borítékot kapott, amelynek tartalmáról semmit sem tudott, csupán a koordinátákra és az időpontra kellett fókuszálnia. Amikor feltépte a borítékot, a papíron ez állt: "Mars, Krisztus előtt egymillió évvel".
Az észlelés során McMoneagle egy haldokló, katasztrofális bolygót látott, elvékonyodó légkörrel, hatalmas piramisokkal, utak hálózatával, obeliszkekkel és egy kétségbeesett, rendkívül magas, emberszerű civilizációval, amely menedéket keresett a kozmikus pusztulás elől. Joe meggyőződése szerint a nukleáris energia és az emberi technológia olyan sebeket ejt a valóság szövetén, amelyek azonnal felkeltik más intelligenciák figyelmét – nem véletlen, hogy az első földi atomrobbantások után szinte azonnal megjelentek az azonosítatlan repülő tárgyak.
A múlt ezen rejtélyes mozaikjait összerakva McMoneagle egy egészen radikális elméletet fogalmaz meg az emberiség eredetével kapcsolatban. Úgy véli, hogy a valódi idegenek ezen a bolygón valójában mi magunk vagyunk. Nagyon valószínű, hogy az emberi faj eredetileg a Marsról, vagy egy másik pusztulásra ítélt rendszerről lett ide kimentve és áttelepítve a Földre. Ezzel szemben a bolygó igazi, őshonos lakói – azok a magasan fejlett entitások, akik már évmilliókkal előttünk itt éltek – mind a mai napig itt vannak velünk, a hegyek gyomrában vagy az óceánok mélyén, és képesek teljes mértékben kontrollálni azt, hogy mikor és kinek mutatják meg magukat.
Történetei között szerepelnek olyan dél-amerikai légi térképészeti felvételek, ahol a pilóta által észre sem vett, de a kamera által rögzített, több száz láb átmérőjű objektum emelkedik ki egy tóból, miközben a hegyoldalban legelő csordák békésen tudomást sem vesznek a jelenlétéről.
Joe McMoneagle élete és munkássága rámutat arra, hogy a világ sokkal képlékenyebb és csodálatosabb, mint amit a hétköznapi, materiális neveltetésünk el akar hitetni velünk. Az igazi spirituális és mentális érettség eléréséhez fel kell nőnünk ahhoz a feladathoz, hogy ne az egónk által kreált, antropomorf istenképekben és hatalmi struktúrákban keressük a válaszokat, hanem a saját szívünk tisztaságában és a könyörületességben. Ha képesek vagyunk levetkőzni a múlt rossz mentális szokásait és nyitott, előítéletektől mentes elmével közelítünk a valóság felé, ráébredhetünk, hogy az emberi létezés határai valójában a végtelenbe nyúlnak.
