Banán, vörös korall és emberi gének: Ezt találta a torinói lepel DNS-vizsgálata

A torinói lepel évszázadok óta a keresztény világ egyik legvitatottabb és legkülönösebb tárgya. Ez a sárgás vászondarab, amelyen egy kereszt...

A torinói lepel évszázadok óta a keresztény világ egyik legvitatottabb és legkülönösebb tárgya. Ez a sárgás vászondarab, amelyen egy keresztre feszített férfi testének halvány lenyomata látható, hívők milliói szerint Jézus Krisztus halotti leple volt.

Bár a tudomány már számos alkalommal próbálta megfejteni az eredetét – gondoljunk csak a híres, 1988-as szénizotópos vizsgálatra, amely középkori eredetet sugallt –, a legújabb technológiák most egy egészen más irányból közelítik meg a kérdést.

Gianni Barcaccia, a Padovai Egyetem kutatója és csapata nemrégiben egy átfogó DNS-vizsgálatnak vetette alá a lepelből származó mikroszkopikus nyomokat, az eredmények pedig egy olyan bonyolult és rétegzett történetet tárnak elénk, amely egyszerre ad válaszokat és mélyíti el a leplet övező misztikumot.

A kutatás során, amely a bioRxiv tudományos portálon látott napvilágot, a szakértők az 1978-ban gyűjtött porszemcséket és rostmaradványokat elemezték. A cél nem kevesebb volt, mint feltérképezni mindazt a biológiai lábnyomot, amit az emberi érintés, a környezet, az állatok és a növények hagytak a szöveten az évszázadok során. (1)

Az eredmények egy sűrű, szinte kaotikus genetikai koktélt mutattak: a lepel felületén emberi, mikrobiális, növényi és állati DNS-töredékek elegye található meg, ami hűen tükrözi a tárgy kalandos és viszontagságos múltját.

Az emberi DNS-minták elemzése különösen izgalmas tanulságokkal szolgált. A kutatók többféle mitokondriális DNS-vonalat azonosítottak, amelyek közül az egyik, a K1a1b1a jelű, pontosan megegyezett az 1978-as mintavételt végző hivatalos gyűjtő genetikai profiljával. Ez rávilágít a modern tudomány egyik legnagyobb nehézségére: a lepel annyi kézen ment keresztül az elmúlt évtizedekben és évszázadokban, hogy a legerősebb genetikai jelek gyakran a legutóbbi érintésektől származnak.

Ugyanakkor találtak olyan vonalakat is, mint a Nyugat-Eurázsiában gyakori H1b, vagy a Közel-Keletre, különösen a drúz közösségekre jellemző H33. Ezek a nyomok megerősítik, hogy a lepel hosszú utat járhatott be, és valóban érintkezésbe kerülhetett a levantei térségből származó emberekkel is, bár a kutatók hangsúlyozzák: a minták annyira keveredtek, hogy lehetetlen egyetlen "eredeti" forrást elkülöníteni közülük.

A lepel mikrobiomja, vagyis a rajta élő mikroszkopikus élőlények összessége szintén sokat mesél a tárolási körülményekről. A kutatók olyan baktériumokat találtak – például a Cutibacterium és a Staphylococcus nemzetségből –, amelyek tipikusan az emberi bőrön fordulnak elő. Mellettük sókedvelő archaeák és különböző gombafajok, penészek és élesztők nyomait is kimutatták. Ezek a szervezetek jól bírják a száraz, sós környezetet, és valószínűleg azoknak a helyszíneknek a lenyomatai, ahol az ereklyét az idők folyamán őrizték.

A növényi és állati DNS-maradványok még színesebbé teszik a képet. A vizsgálat során azonosítottak mediterrán vörös koralltól származó nyomokat, valamint olyan termesztett növények génjeit, mint a búza, a répa, a kukorica, a banán vagy a földimogyoró. Ez utóbbiak, különösen az Amerikából származó növények, egyértelműen a későbbi évszázadok környezeti szennyeződéseinek bizonyítékai. Az állati DNS-minták között háziasított fajok – szarvasmarha, sertés, csirke, kutya és macska – nyomai bukkantak fel, ami arra utal, hogy a lepel soha nem volt hermetikusan elzárva a külvilágtól.

A tanulmány kitért a radiokarbonos kormeghatározásra is, de ezúttal a relikviából származó szálakat vizsgálták. Ezek kora az 1534-es és 1694-es évek környékére tehető, ami egybeesik a történetileg dokumentált javításokkal, amelyeket azután végeztek, hogy a lepel tűzkárokat szenvedett.

A kutatók végső következtetése rendkívül óvatos. Bár a metagenomikai tesztek feltárták a lepel komplex biológiai történetét és az őt ért számtalan külső hatást, a DNS-vizsgálat önmagában nem képes meghatározni a szövet pontos korát, sem azt, hogy valóban Krisztus testét takarta-e.

A tudomány tehát egy élesebb, részletesebb képet adott a lepel utóéletéről és vándorlásáról, de a központi rejtélyt – a kép keletkezésének módját és a szövet valódi eredetét – továbbra is érintetlenül hagyta. A torinói lepel így marad, ami volt: a hit és a tudomány határvidékének legizgalmasabb talánya. (2)

(1) - https://www.biorxiv.org/content/10.64
(2) - https://greekreporter.com/2026/03/30/