Dráma az Antarktiszon: A Thwaites-gleccserbe fúrt egy kilométeres lyuk sem volt elég

A modern tudomány egyik legvakmerőbb vállalkozása zárult tragikus hirtelenséggel a hétvégén az Antarktisz fagyos pusztaságában, ahol a kutat...

A modern tudomány egyik legvakmerőbb vállalkozása zárult tragikus hirtelenséggel a hétvégén az Antarktisz fagyos pusztaságában, ahol a kutatók versenyt futottak az idővel, a természet elemi erejével és a technika örrdögével.

A tét nem volt kisebb, mint a "Végítélet-gleccsernek" is nevezett Thwaites-gleccser belső mechanizmusainak megértése, amely kulcsfontosságú az emberiség jövője szempontjából. A küldetés azonban, amely közel egy évtizednyi előkészületet igényelt, az utolsó métereken omlott össze: a méregdrága és pótolhatatlan mérőműszerek örökre a több mint egy kilométer vastag jégpáncél fogságába estek, mielőtt elérhették volna céljukat.

A brit és dél-koreai kutatókból álló, tízfős expedíció célja az volt, hogy bepillantást nyerjenek a Thwaites-gleccser alá, oda, ahol az óceán meleg vize közvetlenül érintkezik a jéggel. Ez a régió a bolygó egyik legkritikusabb pontja. A Thwaites jelenleg évente több száz méternyi jeget veszít, és a tudósok attól tartanak, hogy ha a gleccser instabillá válik és összeomlik, az magával ránthatja az egész Nyugat-Antarktiszi jégtakarót.

Egy ilyen esemény a globális tengerszintet több méterrel emelné meg az elkövetkező évszázadok során, lakhatatlanná téve a világ part menti metropoliszait. A kutatók éppen ezért akartak műszereket telepíteni a jég alá, hogy valós idejű adatokat kapjanak arról a pusztító olvadási folyamatról, amely a szemünk előtt zajlik, de amelynek pontos dinamikáját eddig csak találgatni tudtuk.

A helyszín, ahol a csapat tábort vert, a világ egyik legellenségesebb környezete. Egy héten át dolgoztak a gleccser felszínén, dacolva a metsző széllel és a folyamatosan morajló jégmozgásokkal. A technológia, amit alkalmaztak, lenyűgöző: egy speciális fúróval 80 Celsius-fokosra hevített vízsugarat lőttek a mélybe, hogy egy nagyjából harminc centiméter átmérőjű, 1000 méter mély lyukat olvasszanak a jégbe. Ez a függőleges alagút volt az egyetlen összeköttetés a felszín és az antarktiszi jég alatti ismeretlen világ között.

Az idő volt azonban a legfőbb ellenségük: egy ilyen furat a fagyos környezetben körülbelül 48 óra alatt visszadermed, hacsak nem táplálják folyamatosan forró vízzel. A csapat feje felett ráadásul egy közelgő vihar és a kutatóhajó, az Araon szigorú menetrendje is Damoklész kardjaként lebegett. Ha hétfőig nem végeznek, a helikopterek nem tudják kimenekíteni őket és a több tonnányi felszerelést, mielőtt a hajónak el kellene hagynia a térséget.

A dráma szombaton kora reggel érte el csúcspontját. Az első jelek még biztatóak voltak: egy kisebb műszercsomagot sikerült leengedniük a furaton keresztül az óceánba, majd szerencsésen vissza is húzták. Az adatok, amelyeket Yixi Zheng posztdoktori kutató a laptopján figyelt, megdöbbentőek voltak.

Noha a nyílt óceántól messze, a jég mélyén jártak, a víz hőmérséklete 1,1 és 1,3 Celsius-fok között mozgott. Ez az érték, bár fagypont körülinek tűnhet, a gleccser szempontjából "forró": bőséges energiát biztosít ahhoz, hogy a jég alulról, láthatatlanul pusztuljon. "Ez őrület" – jegyezte meg Zheng doktor, látva a kijelzőn ugráló görbéket. Az adatok igazolták a legrosszabb sejtelmeket: a Thwaites alatt tomboló, turbulens és meleg víz folyamatosan rágja a gleccser alapjait.

A sikeres első próbálkozás után a csapat nekilátott a fő feladatnak: egy állandó mérőállomás, egy úgynevezett "mooring" telepítésének. Ezt a rendszert arra tervezték, hogy egy-két éven keresztül a jég alatt maradjon, és naponta műholdas kapcsolaton keresztül küldje az adatokat a világ túlsó felén lévő laboratóriumokba.

A művelet fizikailag és mentálisan is felőrölte a csapatot. Négy és fél órán át küzdöttek az álmossággal, a ködös aggyal és a kimerültséggel, miközben méterről méterre engedték le a kábelt a mélységbe. Peter Davis óceánográfus és Scott Polfrey mérnök egymás után rögzítették a műszereket a lefelé kígyózó kötélre. "Viszlát a túloldalon!" – mondta Polfrey félvállról, amikor az utolsó eszköz is eltűnt a sötét lyukban.

Azonban délután egy óra után a hangulat pillanatok alatt fagyossá vált. Amikor Davis doktor a laptopja elé térdelt, hogy ellenőrizze az összeköttetést, az adatok nem stimmeltek. Hiába próbálták tovább engedni a kábelt, a mélységmérő nem mozdult. "Azt hiszem, elakadt" – mondta halkan, és az arcán látszott a felismerés sokkja. A közel 1200 méternyi kábel, rajta a legmodernebb oceanográfiai műszerekkel, valahol a jég mélyén megrekedt.

A diagnózis kegyetlen volt. Keith Makinson, a British Antarctic Survey mérnöke szerint a furat fala valahol elkezdett visszazáródni. A Thwaites-gleccser nem egy stabil jégtömb, hanem egy lassan hömpölygő jégfolyó, amely naponta közel tíz métert halad a tenger felé. Ez a mozgás hatalmas feszültségeket gerjeszt, aminek eredményeként a jég repedezik, nyúlik és elmozdul.

A kutatók egész héten baljós dörrenéseket hallottak a lábuk alól, mintha a föld alatt óriások csatáznának. Valószínűleg egy ilyen elmozdulás vagy a furat faláról leváló jégdarab szorította be a szerkezetet. A legvalószínűbb forgatókönyv szerint a kábel alján lévő 85 kilogrammos vashorgony akadt el egy szűkületben, és a felette lévő kábel egyszerűen rácsomósodott. Ami beszorult a jégbe az Antarktiszon, az pillanatok alatt eggyé válik vele. "Reálisan nézve, ami ott lent van, az már odafagyott" – vonta le a keserű következtetést Makinson.

A próbálkozások a kábel kiszabadítására hiábavalónak bizonyultak. Peter Davis percekig csak állt a hóban, némán bámulva a semmibe. Egy évtizednyi tervezés, millió dolláros költségvetés és hetekig tartó megfeszített munka foszlott semmivé néhány centiméternyi jégelmozdulás miatt. "Minden lépésért meg kellett küzdenünk, de ez most kifogott rajtunk" – mondta később. A csapatnak nem maradt más választása, mint a visszavonulás.

Mégis, a kudarc ellenére az expedíció nem volt teljesen eredménytelen. Won Sang Lee, a projekt dél-koreai vezetője, aki 2017 óta álmodott erről a küldetésről, emelt fővel távozott. Szerinte az a kevés adat, amit szombat hajnalban sikerült rögzíteniük, már önmagában is világelsőség. Soha korábban nem sikerült közvetlen méréseket végezni a Thwaites fő áramvonalában, a jég alatt.

Ezek a mérések megerősítették, hogy a veszély valós, és hogy a gleccser stabilitása sokkal törékenyebb, mint korábban hittük. "Ez nem a vég" – jelentette ki Lee. "Az adatok bebizonyították, hogy ez az a hely, ahová vissza kell térnünk, bármilyen nehézségekbe is ütközünk. Ha elveszítjük a lendületet, soha nem tudunk újra versenybe szállni az idővel."

A táborbontás gyors és szomorú volt. Ahogy a generátorok elhallgattak, a gleccserre visszatért a természetes csend, amit csak a szél süvítése tört meg. A kutatók felszálltak az Araon helikoptereire, maguk mögött hagyva a mélyben rekedt műszereket, amelyek most már örökre a Thwaites részévé váltak. Ezek az "időkapszulák" talán évszázadok múlva, amikor a gleccser végleg az óceánba vész, újra a felszínre kerülnek – mementóként egy olyan korban, amikor az emberiség még próbálta megérteni és talán megállítani a feltartóztathatatlant.

Az expedíció története rávilágít arra a kíméletlen valóságra, amellyel a klímakutatók nap mint nap szembesülnek. A természet nem adja könnyen a titkait, különösen ott nem, ahol a saját pusztulásának bizonyítékait őrzi. A Thwaites-gleccser mélyén maradt műszerek vesztesége hatalmas érvágás a tudománynak, de a kutatók elszántsága azt sugallja, hogy a küzdelem folytatódik. Mert bár a küldetés az utolsó lépésnél elbukott, a felismerés, hogy mennyi mindent nem tudunk még a bolygónk jövőjét meghatározó folyamatokról, fontosabb hajtóerővé vált, mint valaha. (1)

(1) - https://www.nytimes.com/2026/02/02/climate/