Technofosszíliák - Ezt fogják találni a régészek utánunk több millió év múlva

Képzeljük el, amint egy régész több millió év múlva, egy egészen más földtani korszakban, óvatosan ecsettel tisztogat egy furcsa, sötét kőze...

Képzeljük el, amint egy régész több millió év múlva, egy egészen más földtani korszakban, óvatosan ecsettel tisztogat egy furcsa, sötét kőzetréteget. Amit talál, az nem egy dinoszaurusz csontja vagy egy ősi páfrány lenyomata, hanem egy apró, tökéletes gömb, amely volfrám-karbidból készült.

Ez a parányi tárgy, amely ma alig két dollárért tíz példányban is beszerezhető bármely írószerboltban, a mi civilizációnk egyik legtartósabb hírnöke lesz. A Bic Cristal golyóstoll, amelyből az 1950-es évek óta közel 150 milliárd darabot gyártottak, egy végtelenül hétköznapi tárgy. Iskolákban, irodákban, táskák mélyén hevernek szerte a világon.

De a hegyükben rejtőző, egy milliméter átmérőjű golyó egy olyan vegyületből áll, amely a természetben nem fordul elő. Az ember alkotta volfrám-karbid keménysége a gyémántéval vetekszik, ellenáll a hőnek, a korróziónak és a fizikai behatásoknak. Amikor a toll műanyag teste már rég elporladt, ez az apró golyó még mindig ott lesz a föld mélyén, geológiai időbélyegként hirdetve az emberiség jelenlétét.

Ezeket a maradványokat a tudósok technofosszíliáknak nevezik. Ahogy az őslénykutatók a csontokból és kövületekből rekonstruálják a múltat, úgy a jövő kutatói a mi hátrahagyott tárgyainkból fogják megérteni, kik voltunk és hogyan éltünk.

Sarah Gabbott paleontológus és Jan Zalasiewicz geológus, a Leicesteri Egyetem kutatói szerint a technofosszília minden olyan ember alkotta dolog, amely beágyazódik a földtani rétegekbe. Lehet ez egy láthatatlan radioaktív részecske egy kísérleti atomrobbantás helyszínéről, vagy egy egész város, amely a klímaváltozás okozta tengerszint-emelkedés miatt süllyedt az óceán fenekére.

Legutóbbi munkájukban arra mutatnak rá, hogy az emberiség által előállított javak tömege ma már meghaladja a teljes élővilág biomasszáját, diverzitásuk pedig messze felülmúlja a természetes fajokét. Bár a természetes szálú ruháink elrohadnak, és a papír is lebomlik, a legtöbb dolog, amit ma megvásárolunk, örökre velünk – vagy inkább utánunk – marad.

A műanyag az egyik legfiatalabb, mégis legdominánsabb elem ebben a jövőbeli fosszilis rekordban. Az 1950-es évek óta kilencmilliárd tonnát gyártottunk belőle, és bár még csak tanuljuk, hogyan viselkedik hosszú távon, a tudomány ad némi támpontot. A műanyag valójában egy mesterséges szerves anyag, hiszen alapanyaga a fosszilis energiahordozó, amely évmilliókkal ezelőtt élt organizmusok maradványaiból jött létre.

Gabbott és Zalasiewicz a kerogént vette alapul, egy természetes biomakromolekulát, amely üledékes kőzetekben található meg, és akár 50 millió éves is lehet. A kémiai hasonlóság alapján feltételezhető, hogy bizonyos műanyagok ugyanennyi ideig fennmaradhatnak a megfelelő körülmények között. Az óceánok mélyén a műanyag zacskók, bóják és palackok darabokra hullanak, mikroplasztikká válnak, majd a homokkal és kövekkel összeállva egy teljesen új kőzettípust alkotnak, amelyet a geológusok plasztiglomerátumnak neveznek. Ez a sötét, tömör üledékréteg gyűrűként fogja körbevenni a bolygót a jövő kőzetrétegeiben.

Nem minden műanyag válik felismerhetetlen törmelékké. A szeméttelepek oxigénmentes, száraz környezetében az eldobott holmik valóságos időkapszulaként konzerválódnak. Még az ételmaradékok és a fűnyesedék is sokkal lassabban bomlik le ott, mint a szabadban. De ami igazán megdöbbentő, az a textilipar hagyatéka. Évente 100 milliárd ruhadarabot gyártunk, amelyeknek 60 százaléka műszálat tartalmaz. Ezek a poliészter pólók és nejlon zoknik jó eséllyel indulnak a halhatatlanság felé, és millió évek múlva is ott lapulnak majd a préselt földrétegek között.

A műanyag mellett egy másik, globális méretű geológiai jelenséget is létrehoztunk: a betont. Ez a modernitás "klasszikus kőzete". Ha az emberiség által eddig legyártott betont egyenletesen szétterítenénk a Föld felszínén, egy két milliméter vastag héjat kapnánk az egész bolygó körül. Bár a modern beton élettartama elmarad az ókori római építményekétől, a puszta mennyisége garantálja a fennmaradását.

Amikor a városaink elnéptelenednek és összeomlanak, a betontörmelék nem tűnik el. A folyók medrében kavicsként vándorol tovább az óceánok felé, vagy helyben maradva vastag, tömör konglomerátumot alkot. Bizonyos városok, mint New Orleans vagy Amszterdam, amelyek deltákra épültek, különösen jó eséllyel válnak "jövőbeli megafosszíliákká". Ahogy a tengerszint emelkedik és az üledék lerakódik felettük, ezek a települések nem elpusztulnak, hanem megőrződnek a mélyben, várva a távoli jövő régészeit.

A digitális korunk emlékei még ennél is különösebb fejtörést okoznak majd. A tiszta szilícium a természetben rendkívül ritka, általában oxigénnel kötve, ásványok formájában létezik. Mi azonban megtanultuk kivonni a kvarchomokból, hogy chipeket gyártsunk belőle. Bár évente "csak" 30 ezer tonna szilíciumot használunk fel – ami eltörpül a beton 4,2 milliárd tonnája mellett –, ezek a chipek ott vannak mindenhol: telefonokban, autókban, műholdakban. Fémbe és műanyagba ágyazva a szilíciumostyák évezredekig megmaradhatnak.

A jövő kutatói számára az elektronikai hulladék, az e-waste egy különösen gazdag leletanyag lesz. Aranyat, kobaltot, ólmot és egyéb mérgező anyagokat tartalmazó rétegeket fognak találni. Gabbott és Zalasiewicz eljátszott a gondolattal, mit szűrhetnek le ebből az utódaink. Egy billentyűzet például, a maga szabályos mintázatával és jelrendszerével, könnyen felismerhető lesz. Ha találnak egy írógépet, majd egy laptopot, végül egy okostelefont, képesek lesznek rekonstruálni a technológiai evolúciónkat, ahogy mi tesszük azt az őskori kőbaltákkal.

Vannak azonban olyan technofosszíliák is, amelyek nem látványosak, sőt, láthatatlanok, mégis a legveszélyesebb örökségünket jelentik. Több mint 350 ezer különféle vegyszert regisztráltunk ipari használatra, és ezek jelentős része már most ott kering a talajvízben vagy lerakódott a tavak üledékében. A növényvédő szerek a porhoz tapadva a légkörbe kerülnek, majd az esővel a legtávolabbi, érintetlennek hitt vizekbe is eljutnak. Ezek a "vegyi technofosszíliák" bármikor kiszabadulhatnak, ha az üledékrétegek megmozdulnak, és újra mérgezhetik a táplálékláncot.

A PFAS-vegyületek, vagyis az "örök vegyszerek", mint amilyen a teflon is, rendkívül stabilak. Egy teflonbevonatú serpenyő fém váza eloxidálódhat, de a vékony, rugalmas műanyag filmréteg szinte az idők végezetéig megmarad. Nem rohad el, nem bomlik le, csak kopik, folyamatosan mikroszkopikus darabkákat juttatva a környezetébe. Zalasiewicz beismeri, korábban azt hitte, ezek a szennyező anyagok néhány évszázad alatt lebomlanak a talajban, de ma már látja: ez nem történik meg. Ott halmozódnak fel a földben, a vízben és a saját testzsírunkban is.

A tárgyak megmaradása nem véletlen. Eredetileg azért alkottuk meg őket ilyen tartósra, hogy ne kelljen őket folyton pótolni, hogy értéket képviseljenek. Mára azonban a tartósság és az eldobhatóság ellentmondásos házasságában élünk. A "Discarded" (Kidobva) című könyv központi üzenete az, hogy az eldobhatóság csupán illúzió. Semmi nem tűnik el igazán, csak kikerül a látóterünkből, hogy aztán megkezdje évezredes utazását a geológiai rétegekben.

Zalasiewicz nosztalgiával emlékszik vissza gyerekkora tejesüvegeire, amelyeket minden héten visszaváltottak és újratöltöttek. Azok a tárgyak addig léteztek, amíg funkciójuk volt, nem váltak azonnal hulladékká. Ez a világ mára elveszett, de a tudósok szerint nem örökre. A fogyasztási szokásaink nem kőbe vésettek és nem ősidők óta tartanak. Ha egyszer meg tudtuk változtatni az életmódunkat a tömegfogyasztás irányába, akkor képesek lehetünk egy fenntarthatóbb irányba is elmozdulni.

A jövő régészei számára mi leszünk az a különös civilizáció, amely egy rövid, alig néhány évszázados villanás alatt több maradandó nyomot hagyott a bolygón, mint bármelyik korábbi korszak. A technofosszíliák rétege mesél majd a mohóságunkról, a zsenialitásunkról és a felelőtlenségünkről is.

De ez a történet még íródik. Még van lehetőségünk eldönteni, hogy mi maradjon utánunk: egy mérgező, műanyaggal szennyezett földtani réteg, vagy egy olyan örökség, amely az észszerűségről és az élet tiszteletéről tanúskodik.

Amikor legközelebb a kezünkbe veszünk egy egyszerű golyóstollat, gondoljunk arra az apró volfrám-karbid golyóra a hegyében. Ott van benne az örökkévalóság ígérete – a kérdés csak az, mit kezdünk ezzel a hatalommal, amíg nálunk van a toll. (1)

(1) - https://www.nationalgeographic.com/history/