Miért nem látunk időutazókat 3025-ből?

Képzeljük el, hogy egy híres tudós, mondjuk Stephen Hawking, 2009-ben partit rendez időutazóknak. Pezsgő, lufik, finom falatok – minden adot...

Képzeljük el, hogy egy híres tudós, mondjuk Stephen Hawking, 2009-ben partit rendez időutazóknak. Pezsgő, lufik, finom falatok – minden adott egy fergeteges bulihoz.

Csakhogy van egy bökkenő: senkit sem hívtak meg előre, az esemény részleteit csak utólag hozták nyilvánosságra, abban a reményben, hogy a jövőből érkező időutazók majd megtalálják az invitációt, és megjelennek. Az eredmény? Senki sem jött. Hawking egyedül maradt a pezsgőjével.

Ez a valós esemény, amelyről Andrew Jackson, az Edinburghi Egyetem informatikai iskolájának kutatója írt tanulmányában, kiindulópontja egy izgalmas kérdésnek: ha az időutazás lehetséges, miért nem látunk soha időutazókat? Jackson 2025-ös tanulmánya, a Where Are All The Tourists From 3025? egy merész elméletet állít fel: az időutazás önmagát oltja ki.

Az időutazás fizikai lehetőségei

Az időutazás gondolata évszázadok óta foglalkoztatja az emberiséget, a science fiction regényektől a tudományos elméletekig. A fizika jelenlegi állása szerint az időutazás nem tiltott. Albert Einstein relativitáselmélete, pontosabban a Gödel-metrika, olyan megoldásokat kínál, amelyek lehetővé teszik az úgynevezett zárt időhurkokat, vagyis elméletileg lehetséges, hogy valaki visszautazzon az időben. Ha ez így van, és feltételezzük, hogy a jövőben az emberiség technológiai fejlettsége lehetővé teszi az időgépek megépítését, akkor miért nem látunk időutazókat a múltból, akik a mi jelenünkben bukkannak fel? Ez a kérdés, amelyet gyakran Fermi-paradoxonhoz hasonlítanak, az időutazás paradoxonjaként ismert.

Jackson tanulmánya nem azt állítja, hogy az időutazás technikailag lehetetlen, hanem egy teljesen új megközelítést javasol. Modellje szerint az időutazás lehetséges, de a saját dinamikája miatt elfojtja önmagát. Másképpen fogalmazva: az időutazás következményei olyan instabilitást okoznak, amely végül minden időgépet eltüntet a létezésből.

A modell: Világok és idővonalak

Jackson egy matematikai modellt alkotott, amely az időutazás hatásait vizsgálja egy lehetséges világokból álló halmazon keresztül. Ez a megközelítés a filozófiában ismert "lehetséges világok" fogalmán alapul, amely szerint minden lehetséges világ egy logikai állításokból álló halmazzal írható le. A modellben minden világot egy idővonal képvisel, amelyet az jellemez, hogy hány időgép épült benne – ezt nevezi "konstrukciós számnak".

A lehetséges világokat makroállapotokba csoportosítja, ahol minden makroállapot azokból az idővonalakból áll, amelyekben azonos számú időgép létezik. Például az M₀ makroállapot azokból a világokból áll, ahol soha nem épült időgép, míg az M₁ azokból, ahol pontosan egy időgép készült. A modell dinamikáját egy Markov-lánc írja le, amely azt modellezi, hogyan váltanak az idővonalak egyik makroállapotból a másikba, attól függően, hogy az időutazók hogyan módosítják a történelmet.

Ortogonális idő: Az időutazók különleges perspektívája

A tanulmány egyik legérdekesebb koncepciója az "ortogonális idő". Ez azt jelenti, hogy az időutazók számára az idő teljesen másképp telik, mint a nem időutazóknak. Képzeljünk el két barátot: az egyik időutazó, a másik a jelenben marad. Az időutazó bármennyi időt tölthet a múltban vagy a jövőben, majd visszatérhet a barátjához, aki számára csak egy pillanat telt el. Ez az ortogonális idő azt eredményezi, hogy az időutazók tettei – például a történelem megváltoztatása – a nem időutazók számára azonnalinak tűnik. Ez a dinamika kulcsfontosságú Jackson modelljében, mert azt sugallja, hogy minden időutazási beavatkozás hatása egyetlen, végső idővonalban kristályosodik ki.

Az időutazás önkioltó természete

Jackson modelljének lényege, hogy az időutazás instabil idővonalakat hoz létre. Amikor egy időutazó megváltoztatja a történelmet – például megakadályoz egy eseményt vagy új eseményt idéz elő –, az új idővonalon más számú időgép épülhet. Ez a változás újabb időutazásokhoz vezet, amelyek további változásokat okoznak, és így tovább. A Markov-láncban a makroállapotok közötti átmenet valószínűsége attól függ, hány időgép van az adott idővonalon: minél több időgép, annál nagyobb az esélye, hogy a történelem megváltozik, és a konstrukciós szám elmozdul felfelé vagy lefelé.

A modell legfontosabb eredménye, hogy hosszú távon minden idővonal a nulladik makroállapot felé tart, vagyis abba az állapotba, ahol soha nem épül időgép. Ez azért történik, mert az M₀ makroállapot egy "elnyelő" állapot: ha egyszer egy idővonal eléri, hogy nem léteznek időgépek, akkor nincs több időutazás, így a történelem sem változhat tovább. Matematikailag ezt egy differenciálegyenlet-rendszer bizonyítja, amely azt mutatja, hogy az M₀ állapot valószínűsége az idő előrehaladtával 1-hez tart, míg minden más állapot valószínűsége 0-ra csökken.

Numerikus szimulációk: A modell működés közben

Jackson numerikus szimulációkkal támasztja alá elméletét. Az első szimuláció egy egyszerű, öt makroállapotú rendszert vizsgál, ahol kezdetben három időgép létezik. Az eredmények azt mutatják, hogy a valószínűség gyorsan az M₀ állapot felé tolódik el. Egy nagyobb, 500 makroállapotú rendszerben, ahol szintén három időgéppel indulunk, a folyamat lassabb, de az eredmény ugyanaz: az M₀ állapot dominál. Még egy 500 makroállapotú rendszerben, ahol a kezdeti konstrukciós szám 250, a szimulációk azt mutatják, hogy bár a nulladik állapot elérése tovább tart, a rendszer végül ugyanúgy az időgépek nélküli idővonalra konvergál.

Ezek a szimulációk megerősítik, hogy az időutazás dinamikája elkerülhetetlenül olyan idővonalhoz vezet, ahol az időgépek száma nulla. Ez azt jelenti, hogy bármennyire is fejlett a jövő technológiája, az időutazás önmagát kioltja, így mi, a jelenben élők, soha nem találkozunk időutazókkal.

Összehasonlítás más elméletekkel

Jackson elmélete nem az első, amely megpróbálja megmagyarázni az időutazók hiányát. Egyes elméletek szerint az időutazás fizikailag lehetetlen, például a Hawking-féle kronológia-védelmi sejtés szerint a fizikai törvények megakadályozzák a zárt időhurkok kialakulását. Mások, mint a Novikov-féle önkonzisztencia elv, azt állítják, hogy az időutazás csak akkor lehetséges, ha az nem okoz paradoxonokat. A kvantummechanika és a sokvilág-elmélet szerint az időutazás különböző párhuzamos idővonalakon történhet, így a paradoxonok elkerülhetők.

Jackson modellje azonban új megközelítést kínál. Nem feltételez fizikai akadályokat, és nem foglalkozik paradoxonokkal. Ehelyett azt mutatja, hogy az időutazás belső dinamikája – az idővonalak folyamatos átírása – vezet az időgépek eltűnéséhez. Ez az elmélet az időutazást egy termodinamikai rendszerhez hasonlítja, ahol az időgépek száma olyan, mint az energia: a rendszer mindig a legalacsonyabb energiaállapot (vagyis a nulladik konstrukciós szám) felé tart.

Következtetések és filozófiai kérdések

Jackson tanulmánya nem állítja, hogy az időutazás lehetetlen, de azt sugallja, hogy ha lehetséges is, nem fogjuk észrevenni. Az időutazás önkioltó természete miatt a jelenben nem találkozunk időutazókkal, és a jövő társadalmak sem valószínű, hogy időgépeket használnak majd. Ez a gondolatmenet filozófiai kérdéseket is felvet: ha az időutazás lehetséges, de soha nem látjuk annak nyomait, akkor vajon létezik-e egyáltalán? És ha a jövőben valaki mégis feltalálja az időgépet, hogyan lehetne elkerülni az önkioltást?

A tanulmány egyik erőssége, hogy nem zárja ki az időutazás lehetőségét, hanem egy kreatív magyarázatot kínál a látszólagos hiányára. Azonban a modell nem tökéletes. Például feltételezi, hogy az időgépek élettartama végtelen lehet, ami technológiai szempontból kérdéses. Emellett a modell szociológiai tényezőket is figyelembe vesz, például azt, hogy a jövő társadalmak esetleg szándékosan korlátozhatják az időutazást (a β paraméter nullára csökkentésével), hogy elkerüljék az idővonalak instabilitását.

Andrew Jackson tanulmánya lenyűgöző betekintést nyújt az időutazás elméleti problémáiba. Modellje azt mutatja, hogy az időutazás nem csupán technikai vagy fizikai kérdés, hanem a történelem és a valóság szövetének dinamikájáról is szól. Bár a tanulmány spekulatív, egy fontos üzenetet közvetít: még ha az időutazás lehetséges is, a saját működése miatt láthatatlan marad számunkra. Talán Stephen Hawking partiján mégis ott voltak az időutazók – csak mi, a nem időutazók, egy olyan idővonalon élünk, ahol soha nem épültek időgépek. (1)

(1) - https://arxiv.org/pdf/2508.09157