Elveszve a saját elménkben: Egy zavar, amit nehéz szavakba önteni

Callum egy terápiás szobában ül, és frusztráltan tördelgeti a kezét. Próbál megfogalmazni egy érzést, amelyet szinte lehetetlen szavakba önt...

Callum egy terápiás szobában ül, és frusztráltan tördelgeti a kezét. Próbál megfogalmazni egy érzést, amelyet szinte lehetetlen szavakba önteni. "Egyszerűen minden olyan, mintha álom lenne," - mondja kimerültséggel a hangjában. "Tudom, hogy itt vagyok, de közben mégsem vagyok benne biztos. Valahogy minden olyan furcsa."

Szavai jól összefoglalják a deperszonalizációs zavar (DPD) zavarba ejtő élményét, amelyet mély elidegenedettség és valószerűtlenség érzése jellemez. Azok számára, akik ezt átélik, a rendellenesség egyszerre elszigetelő és rejtélyes. Annak ellenére, hogy a DPD nem ritka, a deperszonalizáció megértése mégis korlátozott mind az általános közvélemény, mind a mentális egészségügyi szakemberek körében.

Mi az a deperszonalizációs zavar?

A deperszonalizációs zavart tartós vagy visszatérő elidegenedés érzése jellemzi önmagától, amelyet gyakran úgy írnak le, mintha valaki egy buborékban lenne, egy üveglapon túl rekedne, vagy távolról nézné az életét. Ehhez társul a derealizáció, amely során a külvilág irreálisnak, torzítottnak vagy álomszerűnek tűnik.

Azok számára, akik a rendellenességgel élnek, ezek az érzések jóval túlmutatnak a stressz vagy fáradtság idején fellépő alkalmi elidegenedésen, amelyet a legtöbb ember megtapasztal. Ezek az érzések áthatóak, és gyakran vezetnek megszállott gondolkodáshoz azok eredetéről és jelentőségéről.

Egy rejtve maradó rendellenesség

A deperszonalizációs zavart különösen nehéz diagnosztizálni annak finomsága miatt. Tünetei rendkívül személyesek és nehezen megfogalmazhatók. Az olyan emberek, mint Callum, órákat tölthetnek azzal, hogy megtalálják a megfelelő metaforát élményeik leírására. Az érzések megfogalmazására szolgáló egyértelmű nyelvezet hiánya tovább mélyíti az elszigeteltséget, sokak félreértettnek érzik magukat még a közeli barátok és családtagok körében is.

Ezeket a kihívásokat súlyosbítja, hogy a mentális egészségügyi szakemberek többsége alig vagy egyáltalán nem kap képzést disszociatív zavarokból. Ennek eredményeképpen a deperszonalizáció tüneteit gyakran figyelmen kívül hagyják, elutasítják, vagy félrediagnosztizálják. Az Egyesült Királyságban átlagosan nyolc-tizenkét évbe telik, mire valakit helyesen diagnosztizálnak DPD-vel. Ez idő alatt gyakran sikertelenül kezelik depresszióra, szorongásra vagy más állapotokra, anélkül hogy a tüneteik gyökerén javítanának.

Gyakori kiváltó okok és félreértések

Ironikus módon maga a deperszonalizáció furcsa érzéseire való fókuszálás is hozzájárulhat a rendellenesség fennmaradásához. Kutatások szerint a tünetek fokozott tudatosítása és az ezekkel kapcsolatos félelem ördögi kört indíthat el, amelyben az egyén egyre inkább figyel az elidegenedés érzéseire, tovább táplálva azok fennmaradását.

Gyakori kiváltó okok közé tartozik a stressz, a trauma és a szerhasználat, különösen a kannabisz. Sok érintett az első deperszonalizációs epizódját egy "rossz utazáshoz" vagy egy különösen stresszes élethelyzethez köti. Ez a stresszhez és traumához való kapcsolódás rávilágít arra, hogy a deperszonalizációt az agy védekezési mechanizmusaként is lehet értelmezni - a túlzottan megterhelő helyzetekből való érzelmi távolságtartás eszközeként.

Növekvő tudatosság

Ezek ellenére van remény azok számára, akik deperszonalizációs zavarral élnek. Az elmúlt években a rendellenességgel kapcsolatos tudatosság növekedett, részben a közösségi médiában folytatott beszélgetéseknek és az olyan érdekképviseleti szervezetek munkájának köszönhetően, mint az Unreal, egy az Egyesült Királyságban működő DPD-sekért létrejött jótékonysági szervezet.

Az Unreal forrásokat biztosít mind az érintettek, mind a szakemberek számára, beleértve képzéseket és oktatási anyagokat. Amikor a szervezet bevezette a "kérjen beszélgetés" gombot a weboldalán, a mentális egészségügyi szervezeteket valósággal elárasztották a megkeresésekkel, jelezve, hogy mennyire szükséges a tudásbeli hiányosságok áthidalása.

A kutatók is előrelépéseket tesznek a rendellenesség megértése és kezelése terén. Folyamatban vannak erőfeszítések testreszabott terápiák kidolgozására, diagnosztikai eszközök finomítására és a betegek és klinikusok közötti kommunikáció javítására. Különösen ígéretes lehetőség egy úgynevezett "segédlet" létrehozása az egészségügyi szolgáltatók számára, amely egyszerűsítené a diagnózist és a kezelést.

A csend megtörése

Az olyan emberek számára, mint Callum, a deperszonalizáció megértéséhez és kezeléséhez vezető út hegynek felfelé tartó küzdelemnek tűnhet. Mégis, növekvő remény érzékelhető. Ahogy a tudatosság terjed és a források javulnak, a rendellenességgel kapcsolatos stigma és zavar egyre inkább enyhülni látszik.

Azok számára, akik a deperszonalizáció üveglapja mögött rekedve érzik magukat, az üzenet világos: nincsenek egyedül, és van kiút. Az érdekképviselet, a kutatás és az oktatás folytatásával a világ hamarosan támogatóbb és megértőbb hellyé válhat a deperszonalizációs zavarral élők számára. (1)

(1) - https://theconversation.com/like-being