A leggyakoribb kérdés, amelyet Edward Bleiberg kurátor a Brooklyn Múzeum egyiptomi művészeti galériáinak látogatóitól kap egyszerű, de szemb...
A leggyakoribb kérdés, amelyet Edward Bleiberg kurátor a Brooklyn Múzeum egyiptomi művészeti galériáinak látogatóitól kap egyszerű, de szembetűnő: Miért van letörve a szobrok orra?
Bleiberg, aki felügyeli a múzeum kiterjedt egyiptomi, klasszikus és ókori közel-keleti művészeti gyűjteményét, meglepődött az első néhány alkalommal, amikor meghallotta ezt a kérdést. Magától értetődőnek vette, hogy a szobrok megsérültek; egyiptológiai képzettsége ösztönözte annak vizualizálását, hogyan nézne ki egy szobor, ha még mindig érintetlen lenne.
Elkerülhetetlennek tűnhet, hogy több ezer év után egy ősi műtárgy elhasználódik. Ez az egyszerű megfigyelés azonban arra késztette Bleiberget, hogy felfedje a szándékos pusztítás széles körben elterjedt mintáját, amely összetett okok összességére mutatott rá, hogy az egyiptomi művészeti alkotások többségét miért rongálták meg.
Bleiberg kutatásai képezik a "Feltűnő erő: ikonoklazmus az ókori Egyiptomban" című megrendítő kiállítás alapját. A Kr.e. 25. századtól az 1. századig terjedő sérült szobrokat és domborműveket ép társaikkal párosítva a kiállítás az ókori egyiptomi műtárgyak politikai és vallási funkcióiról tanúskodik - és az ikonoklazmus meggyökeresedett kultúrájáról, amely csonkításukhoz vezetett.
"A szobrászatban található sérülések mintázatának következetessége azt sugallja, hogy ez szándékos," - mondta Bleiberg, és a vandalizmus számtalan politikai, vallási, személyes és bűnözői indítékára hivatkozik. A véletlen károkozás és a szándékos vandalizmus közötti különbség az ilyen minták felismeréséhez vezetett. Egy háromdimenziós szobor kiálló orra könnyen letörik, ismerte el, de gyanússá válik, amikor lapos domborműveken is láthatóak összetört orrok.
Fontos megjegyezni, hogy az ókori egyiptomiak fontos erőt tulajdonítottak az emberi alakot ábrázoló képeknek. Úgy gondolták, hogy egy istenség esszenciája lakhat az istenség képében, vagy egyszerű halandók esetében az elhunyt emberi lény lelkének egy része lakhat az adott személyről készült szoborban. Ezeknek a vandalizmus-kampányoknak tehát az volt a célja, hogy "egy kép erejét hatástalanítsák," ahogy Bleiberg fogalmazott.
A sírok és templomok voltak a legtöbb szobor és dombormű tárolóhelyei, amelyeknek rituális célja volt. "Mindegyiknek köze van a természetfelettinek való felajánlásokhoz," - mondta Bleiberg. Egy sírban arra szolgáltak, hogy "táplálják" az elhunyt személyt a következő világban ebből származó ajándékokkal. A templomokban az istenek ábrázolásai láthatók, amint felajánlásokat kapnak királyoktól vagy az elit más képviselőitől, akik képesek szobrot készíteni.
"Az egyiptomi államvallást olyan elrendezésnek tekintették, amelyben a földi királyok gondoskodnak az istenségről, és cserébe az istenség gondoskodik Egyiptomról," - magyarázta Bleiberg. A szobrok és a domborművek "találkozási pontok voltak a természetfeletti és e világ között," mondta, csak akkor lakják vagy "újítják fel," amikor a rituálét végrehajtják. Az ikonoklasztikus cselekedetek pedig megzavarhatják ezt az erőt.
"A sérült testrész már nem képes ellátni a feladatát," - magyarázta Bleiberg. Orr nélkül a szobor-szellem megszűnik lélegezni, így a vandál hatékonyan "megöli". Ha egy isten szobrának a fülét levernénk, az nem tudná meghallani az imát. Az isteneknek felajánlott emberi lényeket ábrázoló szobroknál a bal kart - amelyet leggyakrabban áldozatok bemutatására használnak - levágják, így a szobor funkciója nem tölthető be (a jobb kéz gyakran baltával jelenik meg az áldozatokat fogadó szobrokban).
"A fáraók korában világos volt, hogy mit kell tennie a szobrászatnak," - mondta Bleiberg. Még akkor is, ha egy kicsinyes sírrablót leginkább az értékes tárgyak ellopása érdekelte, attól is tartott, hogy az elhunyt bosszút állhat, ha képmását nem csonkítják meg.
Az emberi alakról készült képek károsításának elterjedt gyakorlata - és a megszentségtelenítés körüli szorongás - az egyiptomi történelem kezdetéig nyúlik vissza.. Az őskorból származó, szándékosan megrongált múmiák például arról a "nagyon alapvető kulturális hiedelemről árulkodnak, hogy a kép megrongálása károsítja az ábrázolt személyt," - mondta Bleiberg.
Hasonlóképpen, a hieroglifák utasításokat adtak a csatába készülő harcosoknak: készíts viaszképet az ellenségről, majd pusztíts el. Szövegek sora írja le a saját képmásod sérülése miatti szorongást, és a fáraók rendszeresen rendeleteket adtak ki szörnyű büntetésekkel mindenki számára, aki veszélyeztetni merte a hasonlatosságukat.
Valójában a "nagyszabású ikonoklazmus... elsősorban politikai indíttatású volt," - írja Bleiberg a "Feltűnő erő" kiállítási katalógusában. A szobrok megrongálása segítette az ambiciózus uralkodókat (és a leendő uralkodókat) abban, hogy előnyükre írják át a történelmet. Az évszázadok során ez a törlés gyakran nemi vonalak mentén történt: két hatalmas egyiptomi királynő öröksége, akiknek tekintélye és misztikuma táplálta a kulturális képzeletet - Hatsepszut és Nefertiti - nagyrészt eltűnt a vizuális kultúrából.
"Hatsepszut uralkodása problémát jelentett III. Thotmesz utódjának legitimitása szempontjából, és Thotmesz megoldotta ezt a problémát azáltal, hogy gyakorlatilag megszüntette Hatsepszut minden képi és bevésett emlékét," - írja Bleiberg. Nefertiti férje, Ehnaton ritka stílusváltást hozott az egyiptomi művészetbe az Amarna-kor (kb. Kr.e. 1353-36) vallási forradalma során. A fia, Tutanhamon és a hozzá hasonlók egymást követő lázadásai közé tartozott Ámon isten hosszú távú imádatának helyreállítása; "Ehnaton műemlékeinek lerombolása ezért alapos és hatékony volt," - írja Bleiberg. De Nefertiti és lányai is szenvedtek; az ikonoklazmus cselekedetei elhomályosították uralkodásának sok részletét.
Az ókori egyiptomiak intézkedéseket tettek szobraik védelmére. A szobrokat sírok vagy templomok fülkéibe helyezték, hogy három oldalról védjék őket. Egy fal mögé zárták őket, szemüket két lyuk szegélyezte, amelyek előtt egy pap mutatta be áldozatát. "Megtették, amit tudtak," - mondta Bleiberg. "De igazából nem működött olyan jól."
Az ilyen intézkedések hiábavalóságáról beszélve Bleiberg a képrombolók által bizonyított ügyességet is értékelte. "Nem voltak vandálok," - tisztázta. "Nem meggondolatlanul és véletlenszerűen estek neki a műalkotásoknak." Valójában vésőik célzott pontossága azt sugallja, hogy szakmunkások voltak, akiket pontosan erre a célra képeztek ki és béreltek fel. "Gyakran előfordul, hogy a fáraók korában valójában csak a célszemély neve szerepel a feliratban. Ez azt jelenti, hogy a károkozó személy tudott olvasni!"
Ezeknek a szobroknak a megértése idővel megváltozott, ahogy a kulturális erkölcsök eltolódtak. A korai keresztény időszakban Egyiptomban, az 1. és 3. század között, a szobrokban lakó bennszülött istenektől pogány démonokként féltek; a pogányság felszámolására megtámadták rituális eszközeit - különösen a felajánlásokat tevő szobrokat. A tudósok szerint a 7. századi muszlim invázió után az egyiptomiak elvesztették félelmüket ezektől az ősi rituális tárgyaktól. Ez idő alatt a kőszobrokat rendszeresen téglalapokra vágták, és építőelemként használták az építési projektekben.
"Az ősi templomokat némileg kőbányáknak tekintették," - mondta Bleiberg, megjegyezve, hogy "amikor a középkori Kairóban sétál az ember, sokkal ősibb egyiptomi tárgyakat láthatunk, amelyet egy falba építettek."
Ez a gyakorlat különösen felháborítónak tűnik a modern néző számára, tekintve, hogy az egyiptomi műtárgyakat a képzőművészet mesteri alkotásaiként értékeljük, de Bleiberg gyorsan rámutat, hogy az ókori egyiptomiaknak nem volt szavuk a "művészetre". Ezeket a tárgyakat "felszerelésnek" nevezték volna. Amikor műalkotásként beszélünk ezekről a műtárgyakról, dekontextualizáljuk őket. A képek erejéről szóló elképzelések azonban nem az ókori világ sajátjai - jegyezte meg, utalva a kulturális örökség és a köztéri emlékművek megkérdőjelezésének korára.
"A nyilvános térben megjelenő képek azt tükrözik, hogy kinek van hatalma elmesélni a történteket, és mire kell emlékezni," - mondta Bleiberg. "Tanúi vagyunk sok embercsoport akaratának, akiknek különböző véleményük van arról, hogy mi a helyes narratíva." Talán tanulhatunk a fáraóktól; ahhoz, hogy hogyan írjuk át nemzeti történeteinket, talán csak némi képrombolásra van szükség. (1)
(1) - https://edition.cnn.com/style/article/egyptian
