A túlvilágon találta magát a sebészorvos, akibe belecsapott a villám, majd visszatérve zseniális zongorista és zeneszerző lett

Tony Cicoria 42 éves volt, nagyon fitt és robusztus, egykori egyetemi futballista, aki elismert ortopéd sebész lett egy New York állam észak...

Tony Cicoria 42 éves volt, nagyon fitt és robusztus, egykori egyetemi futballista, aki elismert ortopéd sebész lett egy New York állam északi részén fekvő kisvárosban. Egy tóparti pavilonban volt egy családi összejövetelen egy őszi délutánon. Kellemes és szellős volt az idő, de észrevett néhány viharfelhőt a távolban, úgy nézett ki, mintha eső közeledne.

Elment egy fizetős telefonhoz a pavilon előtt, hogy gyorsan felhívja az anyját (ez 1994-ben volt, még a mobiltelefonok kora előtt). Még mindig emlékszik minden egyes másodpercre, ami ezután történt:

"Beszélni akartam anyámmal telefonon. Volt egy kis eső, mennydörgés a távolban. Anyám nem vette fel a kagylót, biztos valami elfoglalta. A telefon fél méterre volt tőlem, amikor egy nagy csattanást hallottam. Emlékszem, hogy egy fényvillanás jött ki a telefonból, ami arcon ütött. A következő dolog, amire emlékszem, hogy hátrafelé repültem."

Majd folytatta: "Aztán előre repültem. Zavart voltam. Körülnéztem. Aztán meghallottam, hogy az anyósom sikoltozik a lépcső tetején. Lerohant a lépcsőn pont felém, de nem rám nézett, és akkor megláttam a saját testemet a földön. Azt mondtam magamnak: 'Ó a fenébe, halott vagyok.' Láttam egy nőt, aki közvetlenül mögöttem várta, hogy használja a telefont, ahogy a testem fölé helyezkedik, és elkezdett újraéleszteni, akiről kiderült, hogy egy nővér. Megpróbáltam beszélni azokhoz, akik ott voltak, én láttam és hallottam őket, de ők nem láttak és hallottak engem. Majd elindultam felfelé a lépcsőn, mire felértem, a lábaim elkezdtek eltűnni, aztán már nem volt testem, csak egy energiagömb voltam. Láttam a gyerekeimet, rájöttem, hogy rendben lesznek. Aztán kékesfehér fény vett körül ... a jólét és a béke hatalmas érzése. Életem legjobb és legrosszabb pillanatai jelentek meg előttem. Nem kapcsolódott érzelem ezekhez ... tiszta gondolat, tiszta extázis volt. Ez volt a legdicsőségesebb érzés, amiben valaha részem volt."

Dr. Cicoria azonban tudta, hogy visszatért a saját testébe, mert fájdalmai voltak - az arcán és a bal lábán lévő égési sérülések okozta fájdalom -, és rájött, hogy "csak a testének van fájdalma". Vissza akart menni, meg akarta mondani a nőnek, hogy hagyja abba az újraélesztést, engedje el, de már túl késő volt - határozottan visszatért az élők közé. Egy-két perc múlva, amikor beszélni tudott, azt mondta: "Rendben van, orvos vagyok!" A nő (kiderült, hogy intenzív osztályos nővér) azt válaszolta: "Néhány perccel ezelőtt még nem volt az."

A rendőrség jött, és mentőt akart hívni, de Cicoria visszautasította. Ehelyett hazavitték, ahol felhívta a saját orvosát, egy kardiológust. A kardiológus, amikor meglátta, azt gondolta, hogy Cicoria rövid szívmegállást szenvedett, de a vizsgálattal vagy az EKG-val nem talált semmi hibát.

Cicoria egy neurológussal is konzultált - lassúnak érezte magát (számára ez volt a legszokatlanabb), és nehézségei voltak a memóriájával. Azon kapta magát, hogy elfelejtette azoknak az embereknek a nevét, akiket jól ismert. Neurológiailag is vizsgálták, EEG-t és MRI-t végeztek rajta. Ismét semmi sem tűnt rossznak.

Néhány héttel később, amikor energiája visszatért, Cicoria visszament dolgozni. Még mindig voltak elhúzódó memóriaproblémái - időnként elfelejtette a ritka betegségek vagy sebészeti eljárások nevét -, de minden sebészeti képessége csorbítatlan maradt. További két hét múlva memória problémái eltűntek, és úgy gondolta, hogy ezzel az ügynek vége.

Ami akkor történt, még most, közel harminc évvel később is csodálkozással tölti el Cicoria-t. Az élete látszólag visszatért a normális kerékvágásba, amikor "hirtelen, két-három nap alatt, kielégíthetetlen vágy támadt benne zongorazene hallgatására". Ez teljesen ellentétes volt a múltjával. Fiúként volt néhány zongoraórája, mondta, "de nem igazán érdekelte". Nem volt zongora a házában. Amit hallgatott, az általában rockzene volt.

A zongorazene iránti vágyának hirtelen kialakulásával felvételeket kezdett vásárolni, és különösen beleszeretett Vlagyimir Askenazy karmester Chopin kedvenceibe. "Mindet szerettem," - mondta Cicoria. "Vágyam támadt, hogy én is játsszam őket. ... Ekkoriban az egyik bébiszitterünk megkérdezte, hogy tárolhatja-e a zongoráját a házunkban, így, amikor vágytam rá, ott volt egy zongora, egy szép kis pianínó. Jól illett hozzám. Alig tudtam olvasni a kottát, alig tudtam játszani, de elkezdtem képezni magam."

Aztán a zongorazene iránti hirtelen vágy hatására Cicoria zenét kezdett hallani a fejében. "Az első alkalom - mondta - álomban történt. Szmokingban voltam a színpadon; játszottam valamit, amit írtam. Felébredtem, megdöbbentem, és a zene még mindig a fejemben volt. Kiugrottam az ágyból, és megpróbáltam annyit leírni belőle, amennyire csak emlékszem. De alig tudtam, hogyan jegyezzem le, amit hallottam."

Nem volt túl sikeres, mivel még soha nem próbált zenét írni vagy jegyzetelni. De valahányszor leült a zongorához, hogy Chopint játsszon, a saját zenéje "jött és átvette az irányítást".

"Nem voltam egészen biztos benne, hogy mit kezdjek ezzel a könyörtelen zenével, amely szinte ellenállhatatlanul belémhatolt és elárasztott."

Zenei hallucinációi voltak? Nem, mondta Cicoria, ezek nem hallucinációk voltak - az "inspiráció" találóbb szó volt rá. A zene ott volt, mélyen benne - vagy valahol -, és csak annyit kellett tennie, hogy hagyta, hogy eljusson hozzá. "Olyan, mint egy frekvencia, egy rádiósáv. Ha megnyitom magam, jön. Azt akarom mondani: 'A mennyből jön,' ahogy Mozart mondta."

Ekkor már nemcsak azzal kellett megküzdenie, hogy megtanulja játszani Chopint, hanem azzal is, hogy formát adjon a fejében folyamatosan futó zenének, hogy kipróbálja zongorán. "Szörnyű küzdelem volt," - mondta. "Hajnali 4-kor keltem, és addig játszottam, amíg munkába nem mentem, és amikor hazaértem a munkából, egész este a zongoránál ültem. A feleségem nem igazán volt elégedett. Megszállott voltam."

Cicoria arra gondolt, hogy egyfajta reinkarnáción ment át, hogy átalakult, és különleges ajándékot kapott, egy küldetést, hogy "ráhangolódjon" arra a zenére, amelyet félig metaforikusan "mennyei zenének" nevezett.

Teltek az évek, de új élete, inspirációja soha nem hagyta el. Továbbra is teljes munkaidőben dolgozott sebészként, de szíve és elméje már a zene köré összpontosult. 2004-ben elvált, és ugyanebben az évben félelmetes motorbalesetet szenvedett. Egy árokban találták meg eszméletlenül, és súlyosan megsérült. Ennek ellenére ismét teljesen felépült, és két hónap múlva újra munkába állt. Úgy tűnik, sem a baleset, sem a válása nem okozott változást a zene iránti szenvedélyében. (1)

(1) - https://theweek.com/articles/516894/struck