Emberek, akik azt állítják, hogy hallják a sarki fényt

Vannak, akik azt állítják, hogy az aurora borealis észrevehető recsegő, zúgó vagy zizegő hangokat ad ki. Vajon ők túlságosan érzékenyek, vag...

Vannak, akik azt állítják, hogy az aurora borealis észrevehető recsegő, zúgó vagy zizegő hangokat ad ki. Vajon ők túlságosan érzékenyek, vagy ezek a hangok az elméjükben léteznek?

Ez egy olyan kérdés, amely évtizedek óta zavarba ejti a megfigyelőket: vajon az aurora borealis fantasztikus zöld és bíborvörös fényei érzékelhető hangot adnak-e ki?

A naprészecskék és a Föld légkörében lévő gázmolekulák kölcsönhatásának hatására a sarki fény általában a Föld pólusai közelében fordul elő, ahol a mágneses mező a legerősebb. Azokat a beszámolókat, hogy ezek a fények hangokat hoznak létre, a tudósok korábban elutasították.

Egy 2016-os finn tanulmány azonban végül megerősítette, hogy a sarki fény az emberi fül számára valóban képes hallható hangot létrehozni. A vizsgálatban részt vevő egyik kutató olyan hangot rögzített, amelyet valószínűleg a lebilincselő fények adtak ki, és amely becslések szerint 70 méterrel a talajszint felett keletkezett.

Ennek ellenére a hang mögött álló mechanizmus továbbra is rejtély, csakúgy, mint azok a feltételek, amelyeknek teljesülniük kell ahhoz, hogy a hang hallható legyen.

A 20. század első évtizedeiben különösen élénk vita tárgyát képezték a sarki fény keltette zajok, amikor az északi szélességi körzetekben található településeken élők arról számoltak be, hogy olykor hang kíséri az égbolton megjelenő, elbűvölő fényeket.

A szemtanúk csendes, szinte észrevehetetlen ropogást, zúgást vagy zizegést hallottak a különösen heves északi fények megjelenése során. A harmincas évek elején például személyes beszámolók kezdtek megjelenni a Shetland News-ban, a szubarktikus Shetland-szigetek hetilapjában, és az északi fény hangját "zizegő selyemhez" vagy "két lapos deszka súrlódásához" hasonlították.

Ezeket a jelentéseket megerősítették az észak-kanadai és norvégiai beszámolók is. A tudományos közösség azonban kevésbé volt meggyőződve, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy nagyon kevés nyugati felfedező állította magáról, hogy hallotta a megfoghatatlan zajokat.

A sarki fény okozta zajokról szóló jelentések hitelessége ettől kezdve szorosan kötődött a fények magasságának méréséhez. Úgy vélték, hogy csak azok képesek továbbítani a hangot, amelyek elég alacsonyan vannak a Föld légkörében, és csak ezek hallhatók az emberi fül számára.

A probléma itt az volt, hogy az 1932-33-as második nemzetközi poláris év során rögzített eredmények szerint a sarki fény leggyakrabban 100 km magasan van a Föld felett, de nagyon ritkán 80 km alatt is megjelenik. Ez azt sugallta, hogy lehetetlen volna, hogy a fényekből érkező hang a Föld felszínét elérje.

Tekintettel ezekre az eredményekre, a kiváló fizikusok és meteorológusok továbbra is szkeptikusak voltak, és elutasították a sarki fény keltette hangokról és a nagyon alacsony fényekről szóló beszámolókat, mint folklór történeteket vagy hallási illúziókat.

Sir Oliver Lodge, a rádiótechnika fejlesztésében részt vevő brit fizikus megjegyezte, hogy a sarki fény hangja pszichológiai jelenség lehet megjelenésének élénksége miatt - ahogyan a meteorok is néha hangot varázsolnak az agyba. Hasonlóképpen, George Clark Simpson meteorológus azzal érvelt, hogy az alacsony sarki fények megjelenése valószínűleg optikai csalódás, amelyet az alacsony felhők interferenciája okoz.

Ennek ellenére azon 20. századi beszámolók, amelyeket két csillagász asszisztens írt, azt állították, hogy hallották a sarki fényt, ami némileg alátámasztotta a nagyszámú személyes jelentés hitelességét.

Az egyik azt írta, hogy "nagyon érdekes, halk sípoló hangot hallottak, ami kifejezetten hullámzó volt, amely úgy tűnt, hogy pontosan követi a sarki fény rezgéseit," míg egy másik olyan hangot tapasztalt, mint az "égő fű vagy permet". Bármennyire meggyőző is volt ez a két utolsó bizonyságtétel, még mindig nem javasoltak olyan mechanizmust, amitől a sarki fény okozta hang működhetne.

Ennek a tartós rejtélynek a megválaszolására, amely később a legtöbb támogatást kapta, először 1923-ban Clarence Chant, egy jól ismert kanadai csillagász tett javaslatot. Azzal érvelt, hogy a sarki fény mozgása megváltoztatja a Föld mágneses mezőjét, változásokat idéz elő a légkör elektromosságában, még jelentős távolságban is.

Ez a z elektromosság ropogó hangot ad ki, sokkal közelebb a Föld felszínéhez, amikor találkozik a földön lévő tárgyakkal, hasonlóan a statikus hanghoz. Ez történhet a megfigyelő ruháján vagy szemüvegén, vagy esetleg a környező tárgyakon, beleértve a fenyőfákat vagy az épületek burkolatát.

Chant elmélete összhangban van számos sarki fény keltette hanggal, amit alátámaszt a fények megjelenésekor jelentkező ózonszag, amely állítólag az elektromos szikrához hasonló fémes szagot okoz.

Chant javaslata azonban nagyrészt észrevétlen maradt az 1920-as években, csak az 1970-es években kapott elismerést, amikor két sarki fényt tanulmányozó fizikus újra áttekintette a történelmi bizonyítékokat. Chant elméletét ma a tudósok nagyrészt elfogadják, bár még mindig vita folyik arról, hogyan működik pontosan a hang létrejöttének mechanizmusa.

Egyértelmű, hogy a sarki fény ritka esetekben hallható hangokat hoz létre az emberi fül számára. A fényeket kísérő ropogó, zizegő és zümmögő hangok objektív hallható élményt jelentenek, nem pedig illuzórikus vagy elképzelt dolgokat. (1)

(1) - https://www.bbc.com/future/article/20211001