Budapesttől keletre egy lapos, fátlan síkság található legelőkkel, szarvasmarhákkal és birkákkal, ahol a vaddisznók a Tisza mentén a moc...
Budapesttől keletre egy lapos, fátlan síkság található legelőkkel, szarvasmarhákkal és birkákkal, ahol a vaddisznók a Tisza mentén a mocsaras vizes élőhelyeket lakják, és a távoli délibáb vibrál a napfényben. Valahol ezen a hatalmas, 30 ezer négykilométeres területen, melyet északról és keletről a a Kárpátok komor hegyei szegélyeznek, ami számunkra az Alföldet vagy Nagyalföldet jelenti, nyugszanak a hun Attila csontjai.
Attila, a legnagyobb hun király, aki az 5. században egyesítette a törzseit, hogy megrémítse az omladozó Római Birodalmat, és aki közel került ahhoz, hogy a felét leigázza, egy olyan királyság uralkodója volt, amely a Dunától Dél-Oroszországon és a Don folyón keresztül terjedt a Dnyeszterig, és a Fekete-tenger felől egészen a fehéroroszországi Pripjaty-mocsarakig terült el; ez az ember most egy jelöletlen sírban fekszik, amelyet soha nem találtak meg.
Van valami oka annak, hogy Attila sírja eltűnt a történelemből. Talán szándékosan elrejtették, hogy megakadályozzák a maradványainak meggyalázását. Vagy talán azért, hogy megvédjék a vele együtt eltemetett kincset, többek között egy olyan alázatos pásztortól kapott ajándékot, amelybe nyájának egyik üszője lépett bele, Mars hadistenének szent kardját, amely megjövendölte a világ uralkodójának felemelkedését.
Bármi is legyen a motiváció, azokat a férfiakat, akik 15 évszázaddal ezelőtt kiásták a sírját, a szolgákat, akik parancsot kaptak, hogy vigyék egy titkos helyre, amit csak ők ismertek és ott temessék el, a hun uraik meggyilkolták, miután elvégezték a munkájukat. Ez azért történt, hogy biztosítsák, hogy a titkot soha nem fedezi fel senki, és a sírt nem találják meg.
Attila neve azonban fennmaradt, melyet a nyugati világban sokan a dühöngő brutalitás megtestesülésének tartottak, "Isten ostorának," ami arra késztette a jó keresztényeket, hogy Isten haragját lássák a pusztításban a saját bűneik miatt. Magyarországon mi a hőst látjuk benne. Bár kevés kapcsolatunk maradt a hunokkal, akik egyszer elfoglalták országunk földjét, mégis sokan adják az Attila nevet fiú gyermeküknek, és néhány falu bizton állítja, hogy ott található a hírhedt hadúr temetkezési helye, bár erre semmi bizonyíték nincs.
Még egy Budapesten kívüli projekt is volt, hogy újjáépítsék a palotáját. A világ minden tájáról származó régészek, történészek és kincsvadászok még mindig keresik a sírját, azon kétségbeesett reményre támaszkodva, hogy egy ásatási helyszínen felfedezett régi csontok az övéi lehetnek és kiérdemelhetik az Attila a hun sírjának felfedezői dicső címet.
Attilát a méltóságteljes viselkedés emberének tartották, széles mellkasa és nagy feje, kicsi szemei és lapos orra volt. A bőre, mint a hunok többségének sötétebb volt, mint a rómaiaké vagy a gótoké, szakálla pedig vékony volt és szürkés színű. Egy ünnepi vacsora alkalmából a palotába látogató rómaiak küldöttségével elfogyasztott lakoma során ő inkább egy egyszerű fatányérból evett és egy fából készült kupából itta a bort, miközben vendégeinek nagyszerűen elkészített ételeket és italokat kínált ezüst tálakon és aranyból és ezüstből készült serlegekből.
Egyszerűen öltözött, és a többi huntól eltérően sem a kardja, sem a csizmája, sem a lovas kantárja nem volt díszítve arannyal vagy ékszerrel, vagy valami értékes dologgal. Az ünnepi vacsorán egy előadóművész előadása közben nem nevetett, és arckifejezése szenvtelen maradt, amíg meg nem érkezett a legfiatalabb fia, akihez szorosan közel húzódott és "szelíd szemmel" nézett rá.
Atilla 453-ra néhányszor kudarcot vallott, de valószínűleg visszaszerezte státuszát a birodalomban, majd új feleséget vett el.
A lányt Ildikónak hívták, egy fiatal német volt a burgundi törzsből. Az esküvő a palotájában zajlott. Egy nagy ünnepség és a sok ivás éjszakája után csatlakozott az új feleségéhez a hitvesi ágyban. Valamikor az éjszaka során elájult a bortól, és ebben az állapotban az orrában lévő egyik ér elpattant, ami komoly vérzést okozott. Rendes körülmények között a vér egyszerűen kifolyt volna az orrából, de inkább a torkába jutott, amitől megfulladt és meghalt.
Másnap reggel, amikor nem lépett ki a szobájából, a királyi kísérők betörtek hozzá és holtan találták a véres ágyon, mellette sírt az új felesége. A hun törzs minden tagja gyászolni kezdett. Bánatukban levágták a hajukat, a férfiak karddal és késsel mély sebeket ejtettek a saját arcukon mondván, hogy egy ilyen híres harcost nem gyászolhatják a nők szomorú sírásával, csak a férfiak vérével. Ildikót, a fiatal menyasszonyt meggyanúsították a meggyilkolásával, és bár sok pletyka kelt szárnyra, semmit sem tudtak bizonyítani.
A testét egy selyem sátorba helyezték egy sík helyen, ahol az emberek megnézhették, miközben a hunok legjobbjai körbejártak a sátor körül, és pogány vallásuk szokása szerint temetési gyászéneket kántáltak. Meggyászolták, megsiratták és a legenda szerint arany, ezüst és vas koporsóba helyezték, majd az éjszaka leple alatt eltemették. A sírba drágaköveket és díszeket, valamint fegyvereket helyeztek el, amelyeket trófeaként elkobzott a csatában legyőzött ellenségeitől, és talán a Mars kard is köztük volt.
Aztán, mihelyt a királyt eltemették, a sírásókat lemészárolták, akik egyedül ismerték a sír titkos helyét.
Bár Attila sírhelye ismeretlen maradt, a történészek úgy vélik, hogy nem lehet messze a palotától, ahol meghalt. Sajnálatos módon senki nem tudja pontosan, hogy hol volt Attila udvara, és csak egyetlen ismert beszámoló van a hun fővárosba vezető útról.
Az írója egy Priszkosz nevű római volt, aki a konstantinápolyi császári kormányban szolgált II. Theodosius uralkodása alatt köztisztviselőként és krónikásként. Priszkosz is tagja volt a 449-es hírhedt küldöttségnek, amelyben Atilla egyik leendő gyilkosa is ott volt, bár Priszkosznak nem volt tudomása a szerepéről ebben a kudarcba fulladt kísérletben.
Priszkosz beszámolójából lehetséges, hogy kikövetkeztethető, hogy hol lehetett a palota. Az általa hagyott nyomok már évszázadok óta izgalomban tartják a történészeket és a kíváncsi kutatókat. Priszkosz és a többiek Konstantinápolyból indultak és 13 nap múlva jutottak el a Serdica nevű városba, amely ma Bulgária fővárosa, Szófia. Serdicaból Naissusba utaztak, a mai Nisbe Szerbiában, melyet nagy káoszban találtak egy mészárlást követően. A Duna felé indultak és ebben az irányban távoztak Naissusból, majd öt napos út következett, Priszkosz szerint. A folyóparttól egy kis távolságra megálltak egy tiszta helyszínen, mert a folyópart felé vezető terület tele volt a mészárlásban elhunyt férfiak csontjaival.
Másnap egy rövid kitérőt tettek, hogy találkozzanak a tartományi erő római parancsnokával, majd nyugatnak vették az irányt a Duna felé. Útközben eltévedtek, de sikerült visszatérni a nyugati irányba, és végül egy erdős síkságra jutottak a folyó közelében, valószínűleg nem messze Viminacium városától, a mai szerb Kostolactól. Ezután átszállította őket egy barbár révész a Dunán egy fából készült hajón, amelyet egyetlen fa törzséből készítettek.
Miután átkeltek a Dunán, hun területre értek. Négy napig utaztak hun kísérettel az ország északi részeire, átkelve három hajózható folyón, a Drecconon, a Tigason és a Tiphesason. Senki sem tudta azonosítani ezeket a neveket, noha sokan úgy vélik, hogy a Tigas a nagy kelet-magyarországi Tisza folyóra utal, amely a második legnagyobb folyó a Duna után, a másik pedig a Körös lehetett. A követség még hét napon át folytatta útját más folyókat keresztezve egészen addig, amíg végül egy nagy faluba meg nem érkeztek, amely kis faházakból és csak egy kőszerkezetből, egy nyilvános fürdőből állt, és az egész közösséget egy fából készült fal vette körül. Ez volt a hun főváros, Attila palotája.
Ha Priszkosz valóban átkelt a Tiszán és a Körösön a hétnapos út során Nistől nyugatra, akkor Attila palotája és a falu, amely otthonául szolgált, talán valahol Kelet-Magyarországon lehetett a Tisza és a Duna között. Priszkosz megjegyezte, hogy a hunok által használt fát és követ máshonnan hozták, mivel a település közelében ezek nem léteztek. Ez még mindig így van az Alföldön.
Priszkosz azt is megemlíti, hogy miután átlépték a három folyót, a követség egy olyan helyre ért, ahol régen a gót királyt, Vidigoia-t gyilkolták meg az álnok szarmaták. Attila palotája nem volt nagy távolságra a legendás helytől. Vidigoia, akinek a neve máshol nem szerepel a történelemben, egy rég elveszett gót monda tárgyát képezte, és bár feltételezhető, hogy a szarmata-gót háborúkban több mint száz évvel Priszkosz utazása előtt meggyilkolták, semmi többet nem tudunk erről az emberről, sem arról a helyről, ahol meghalt.
Egy ősi történész megjegyezte, hogy Attila sírjának ásóit meggyilkolták, hogy a vele együtt eltemetett kincseket megóvják az emberi kíváncsiságtól. Az ősi egyiptomiak is nagy gazdagsággal temették el a halottaikat, de úgy döntöttek, hogy hihetetlen élettartamú emlékművekkel jelölik a helyszíneket, és ezáltal kitették őket a rablás veszélyének.
A hunok azonban úgy tűnik nem törődtek az utókor vagy a jövő generációinak csodálatával, és nem hagytak ránk írásos feljegyzést az életükről. És miközben nagy erőfeszítéseket tettek annak biztosítására, hogy Attilának mindene meglegyen a túlvilági életben, látszólag nem érdekelte őket, hogy lelkének halhatatlanságát sírkő vagy egy nagy szentély formájában megünnepeljék, és nem hagytak semmi kézzelfoghatót a jövő számára.
Attila halála után a birodalma a fiaira szállt, akik egymással harcoltak az örökségért. Ezek a összecsapások arra ösztönözték a németeket, akik régóta a hunok alattvalói voltak, hogy fellázadjanak. Felkelésük a mostanra ismeretlen Nedao folyó közelében, valahol Dél-Magyarországon csúcsosodott ki. Ezen a napon a hunok elvesztették birodalmukat.
476-ban a nyugati császárt, Romulus Augustust leváltották, és így ért véget a Nyugatrómai Birodalom. De a hunok, akik a végső halálos csapással voltak elfoglalva, addigra már szétszóródtak, és az idő múlásával Attila népének maradványai is eltűntek.
