Egy 101 éves apáca esete, ami teljesen összezavarta az agykutatókat

1986-ban egy különös kutatócsoport kezdte járni az Egyesült Államok kolostorait. David Snowdon neurobiológus és csapata nem lelki üdvösséget...

1986-ban egy különös kutatócsoport kezdte járni az Egyesült Államok kolostorait. David Snowdon neurobiológus és csapata nem lelki üdvösséget keresett, hanem valami olyasmit, ami megváltoztatta az öregedésről és az emberi elme működéséről alkotott képünket.

Egyedülálló és ambiciózus projektjükhöz végül 678 apácát sikerült megnyerniük, akik beleegyeztek, hogy életük végéig minden évben részletes kognitív teszteknek vessék alá magukat. A cél egyszerű, mégis húsbavágó volt: megfigyelni, mikor és milyen ütemben kezd hanyatlani az emberi elme az idő múlásával.

Az apácák tökéletes alanynak bizonyultak egy ilyen horderejű tudományos munkához. Életmódjuk, étrendjük, napi rutinjuk és környezetük rendkívül kiegyensúlyozott és hasonló volt, ami a kutatók számára valóságos aranybányát jelentett. A zavaró környezeti változók minimalizálásával ugyanis sokkal tisztább, robusztusabb és megbízhatóbb eredményeket kaphattak, mintha a társadalom teljesen különböző rétegeiből válogatták volna a résztvevőket.

Ahogy teltek az évek, a kutatók grafikonon ábrázolták a 678 apáca éves teszteredményeit az életkoruk függvényében. A legtöbb pont – ahogy az várható volt – az idő előrehaladtával szomorú, lefelé ívelő tendenciát mutatott, jelezve az agy természetes tompulását. Volt azonban egyetlen fénylő pont, amely teljesen kilógott a sorból.

Ez a pont Mary nővéré volt. A grafikon jobb felső sarkában, az elérhető legmagasabb pontszámok közelében tanyázott, még akkor is, amikor Mary nővér már betöltötte a 101. életévét. A tesztek alapján az elméje szinte teljesen érintetlen maradt az öregedéstől; szellemi frissessége a fiatalokat idézte.

A kutatás azonban nem ért véget a tesztlapok kitöltésével. Ahhoz, hogy a tudósok valóban megértsék a kognitív hanyatlás és az agy fizikai állapota közötti összefüggést, látniuk kellett magát a szervet is. Felkérték hát az apácákat, hogy haláluk után adományozzák agyukat a tudománynak.

Mary nővér az elsők között egyezett bele. Mára, csaknem négy évtizeddel a kezdetek után, a vizsgálatban részt vevő összes apáca eltávozott az élők sorából, de önfeláldozó, csodálatos felajánlásuk révén a tanulmány ma is él és formálja az orvostudományt.

Amikor David Snowdon és kollégái végre megvizsgálhatták Mary nővér agyát, valósággal elhűltek. Az elhunyt matróna agya lényegesen könnyebb volt, mint a többi vizsgált szerv, ami arra utalt, hogy rengeteg sejt elhalt benne.

Ami pedig még ennél is döbbenetesebb volt: miközben Mary nővér életében a demencia vagy a szellemi leépülés legkisebb jelét sem mutatta, agyszöveteit mikroszkóp alatt vizsgálva előrehaladott Alzheimer-kórra utaló fehérje-lerakódásokat, úgynevezett plakkokat és kiterjedt fizikai károsodásokat találtak. Hogyan volt képes egy fizikailag romokban heverő agy egy zseni szintjén működni?

A válasz egy ma is formálódó, izgalmas tudományos elméletben, a kognitív rezerv (szellemi tartalék) fogalmában rejlik. A kutatók szerint a kognitív rezerv nem más, mint az agy azon képessége, hogy a folyamatos, élethosszig tartó tanulás és szellemi aktivitás révén megerősítse a védő neuronhálózatokat. Amikor az öregedés vagy a betegség károsítja az agy bizonyos részeit, ezek a megerősített idegsejtek képesek "megkerülő utakat" vagy áthidalásokat létrehozni a sérült területek körül.

Bár a demencia fizikai jelei jelen vannak, az elme működésére gyakorolt pusztító hatásuk elmarad vagy jelentősen késik. Persze Mary nővér esetében egyéb tényezők is közrejtszhattak: lehet, hogy a károsodás szerencsés helyen alakult ki, vagy olyan egyedi genetikai védőfaktorokkal rendelkezett, amelyeket ma még nem ismerünk.

A történet tartogatott még egy utolsó, elképesztő fordulatot. Amikor a kutatók górcső alá vették azokat az esszéket és bemutatkozó leveleket, amelyeket az apácák évtizedekkel korábban, a fogadalomtételük előtt írtak, megdöbbentő összefüggésre bukkantak. A fiatalkori írások nyelvezete alapján 85-90%-os pontossággal meg tudták jósolni, hogy ki lesz Alzheimer-kóros idős korára.

Azok a nővérek, akik fiatalon választékosabban, komplexebb nyelvtani szerkezetekkel és gazdagabb szókinccsel fogalmaztak, védettebbek voltak a leépüléssel szemben, míg az egyszerűbb, szárazabb stílusban írók sokkal nagyobb valószínűséggel váltak a demencia áldozatává.

Ez a felfedezés egyértelmű hidat képez az oktatás, a nyelvi készségek és a demencia kockázata között. Vajon a kifejező írásmód mögötti intenzív agymunka edzette és védte meg a nővérek agyát? Vagy azok, akik egyszerűbben fogalmaztak, már fiatalon hordozták magukban a későbbi betegség genetikai csíráit? Bár a pontos mechanizmust még kutatják, az bizonyos, hogy a magasabb iskolázottság és a folyamatos szellemi tréning bizonyítottan csökkenti az Alzheimer-kór kialakulásának esélyét.

Ma már a vérvételi eljárások és a modern MRI-vizsgálatok közelebb hozzák a korai diagnózist, és a kutatók optimisták: talán csak évek kérdése, és olyan kezelések állnak majd rendelkezésre, amelyek képesek lesznek kitisztítani a káros lerakódásokat az agyból. Bármit is hozzon a jövő, Mary nővér és társai nagylelkűsége örökre megváltoztatta azt, amit az emberi agy csodálatos túlélőképeségéről tudunk. (1)

(1) - https://www.bbc.co.uk/programmes/