A modern ufológia történetében kevés név vált annyira megosztóvá, mint Bob Lazaré. Az 1989-ben felbukkant férfi története alapjaiban rengett...
A modern ufológia történetében kevés név vált annyira megosztóvá, mint Bob Lazaré. Az 1989-ben felbukkant férfi története alapjaiban rengette meg a közvéleményt, amikor azt állította, hogy a nevadai sivatag legmélyén, az S-4 jelű titkos bázison földönkívüli technológia visszafejtésén dolgozott.
Évtizedekig úgy tekintettünk erre az elbeszélésre, mint egy magányos tanú küzdelmére a titkolózó államgépezettel szemben, ám Luigi Vendittelli legújabb dokumentumfilmje, az "S-4: The Bob Lazar Story" egy eddig kevéssé hangsúlyozott, mégis megdöbbentő elemet emelt a figyelem középpontjába: az amerikai és az orosz kormány állítólagos együttműködését a világ legvédettebb katonai övezetében.
Ross Coulthart oknyomozó újságíró és Vendittelli beszélgetése során egy olyan kép bontakozik ki, amely nemcsak a technológiai áttörésekről szól, hanem egy globális, nemzetek feletti titokról, amelynek az amerikai és az orosz nép éppúgy nem része, mint a világ bármely más civil lakosa.
Bob Lazar története egy Janet Airlines repülővel kezdődött, amely a Las Vegas-i repülőtérről szállította a kiválasztottakat a Groom Lake bázisra, majd onnan egy elsötétített ablakú busz vitte tovább a szakembereket a Papoose Lake melletti hegyoldalba vájt hangárokhoz. Lazar szerint kilenc különböző repülő korongot tároltak itt, amelyek közül ő a "sportmodellnek" nevezett jármű meghajtórendszerét vizsgálta. Állítása szerint a gépet az akkor még csak elméletben létező 115-ös elem egy stabil izotópja hajtotta, amely antigravitációs mezőt generált.
A kritikusok évekig azzal érveltek, hogy Lazar iskolai végzettsége ellenőrizhetetlen, és a 115-ös elem általuk ismert formája olyannyira instabil, hogy alkalmatlan bármilyen üzemanyagnak. Vendittelli azonban, aki több mint négy és fél évet töltött Lazar közvetlen közelében, máshonnan közelítette meg a kérdést. Nem a hitre alapozott, hanem a forenzikus elemzésre és azokra a vizuális bizonyítékokra, amelyeket a legmodernebb technológia hívott életre.
A film egyik legfontosabb pillére egy 2020-as fénykép, amelyet egy magánpilóta készített, amikor a karácsonyi ünnepek és a világjárvány alatti lazább ellenőrzést kihasználva berepült az 51-es körzet korlátozott légterébe. Bár a fotós maga is szkeptikus volt, és a felvétellel eredetileg Lazar hazugságát akarta bizonyítani, Vendittelli csapata – köztük olyan szakemberek, akik bevallottan nem hisznek a repülő csészealjakban – elképesztő felfedezést tett.
A nyers felvételek digitális elemzése során a hegyoldalban pontosan kilenc darab, ferdén elhelyezkedő, téglalap alakú struktúrát azonosítottak, amelyek textúrája tökéletesen illeszkedett a sivatagi környezethez, ahogyan azt Lazar 1989-ben leírta. Ezek a "rejtőzködő" hangárajtók pont ott és olyan elrendezésben jelentek meg a monitorokon, ahogy azt a tanú évtizedekkel korábban vázolta.
Vendittelli rámutatott: még ha valaki nem is hiszi el a földönkívüli technológia létezését, azt meg kell magyaráznia, honnan tudhatott Lazar ezekről a speciális, álcázott bejáratokról egy olyan korban, amikor még nem létezett nagyfelbontású műholdas térkép a civilek számára.
Ebben a kontextusban válik igazán érdekessé az orosz szál. Lazar korábban is említette, de a mostani kutatások megerősítették azt a feltételezést, hogy az S-4 bázison orosz tudósok is jelen voltak. Ez az információ első hallásra abszurdnak tűnik a hidegháború végjátékában, de Vendittelli szerint logikus magyarázata van. A Reagan és Gorbacsov közötti békefolyamatok részeként tudományos csereprogramok zajlottak, és úgy tűnik, a technológiai kihívás, amelyet a talált eszközök jelentettek, akkora volt, hogy az amerikai kormány kénytelen volt bevonni a rivális nagyhatalom koponyáit is.
Lazar beszámolói szerint az oroszokat végül azért utasították ki a bázisról, mert valamilyen jelentős áttörés történt, és az amerikai fél – a rá jellemző módon – azonnal kizárólagos tulajdonjogot formált a felfedezésre. Ez a fordulat rávilágít arra a cinikus valóságra, hogy miközben a két nagyhatalom ideológiai harcot vívott a felszínen, a mélyben, a titkos hangárok homályában közösen próbálták megfejteni a fizika határait feszegető rejtélyeket.
A beszélgetés során felmerült David Grush neve is, aki a közelmúltban tanúskodott a Kongresszus előtt hasonló, titkos visszafejtési programokról. Grush említést tett bizonyos "megállapodásokról", de részleteket nem árulhatott el. Vendittelli és Coulthart feltételezése szerint ezek a megállapodások nem feltétlenül idegen civilizációkkal, hanem más földi nemzetekkel köttettek.
Az oroszoknak saját műholdas adataik vannak, amelyek felbontása már a 90-es években is lehetővé tette az S-4 létesítményeinek megfigyelését. Ha ők tudnak róla, és részt is vettek benne, akkor az egyetlen csoport, amely elől a titkot őrzik, az maga az amerikai nép. Ez a fajta szelektív titoktartás táplálja azt a gyanút, hogy a kormányok nem a nemzetbiztonságot védik, hanem a hatalmi egyensúlyt és a technológiai fölényt, amit ezek az eszközök biztosíthatnak.
A dokumentumfilm nemcsak a politikai intrikákra koncentrál, hanem bepillantást enged abba a kísérteties világba is, amelyet Lazar írt le a bázis belsejéről. Vendittelli csapata CGI segítségével rekonstruálta azokat a kísérleteket, amelyeknek Lazar szemtanúja volt. Az egyik legmegdöbbentőbb leírás egy gyertyával végzett tesztről szól. Amikor az antigravitációs emittert aktiválták, a gyertya lángja nem kialudt vagy megremegett, hanem "megfagyott" az időben. Lazar számára ez volt az a pont, ahol a fizika, amit tanult, csődöt mondott. Ha az eszköz képes manipulálni a gravitációt, akkor szükségszerűen manipulálja a téridőt is.
Vendittelli megemlített egy másik, a filmből végül kihagyott kísérletet is, amely egy mechanikus órával zajlott. Az óra mutatói az emitter közelében megálltak, ami azt sugallja, hogy nem csupán egy technikai zavarról volt szó, hanem az idő folyásának tényleges megváltozásáról az eszköz környezetében. Ezek a részletek rávilágítanak arra, miért olyan nehéz a mai napig a technológia lemásolása: nemcsak az anyagtudomány területén kell áttörést elérni, hanem egy teljesen új típusú interakciót kell kialakítani a gép és az irányító között.
Itt kerül a képbe a pszionika, vagyis a mentális képességek szerepe. Vendittelli és Coulthart egyetértettek abban, hogy a Lazar által látott járművekben nem voltak karok, gombok vagy kijelzők. A belső tér puritán volt, mintha a gépet nem fizikai beavatkozással, hanem gondolati úton kellene irányítani. Ez magyarázatot adhat arra is, miért tartott ilyen sokáig a technológia "megszelídítése". Ha a járművek az emberi tudattal lépnek interakcióba, akkor a fizikai modellezés önmagában kevés.
Coulthart forrásai szerint az utóbbi negyven évben az amerikai kormány jelentős erőforrásokat fordított olyan egyének felkutatására, akik képesek lehetnek mentálisan kapcsolódni ezekhez a rendszerekhez. Lazar 1989-ben már látott egy tesztrepülést, ahol a korong kontrolláltan emelkedett a magasba. Ha akkor, a kezdetleges ismeretekkel sikerült mozgásra bírni a gépet, elképzelhető, hogy mára, négy évtizeddel később, a katonai komplexum már rutinszerűen használja ezeket az eszközöket – távol a nyilvánosság szemeitől.
Sokan teszik fel a kérdést: miért nem áll ki Bob Lazar a Kongresszus elé, ha valóban az igazat mondja? Vendittelli válasza egyszerű és kijózanító: Lazar nem akar hős lenni, és nem érdekli az ufológia. Az elmúlt évtizedek zaklatásai, a titkosszolgálati razzia a munkahelyén és a folyamatos hiteltelenítési kísérletek kimerítették. Számára ez nem egy izgalmas sci-fi, hanem egy életszakasz volt, amely több bajt hozott a fejére, mint amennyi hasznot hajtott.
Vendittelli hangsúlyozta, hogy Lazar egyetlen centet sem kapott a filmért, és nem is kért semmit. A szélhámos vádak, amelyeket a "leleplező" közösség előszeretettel használ, ebben az esetben nem állják meg a helyüket. Lazar Oregonban él, kerüli a rivaldafényt, és csak azért működött együtt a stábbal, mert Vendittelli megígérte neki a technikai részletek pontos, vizuális bemutatását.
A dokumentumfilm készítése során Vendittelli nemcsak Lazar emlékeire támaszkodott, hanem olyan deklasszifikált dokumentumokat és képeket is felkutatott, amelyek megerősítik az orosz jelenlétet a nevadai tesztlőtéren. Olyan fényképeket talált, amelyeken orosz feliratú katonai felszerelések láthatók az amerikai sivatagban. Ez a tény önmagában is bizonyítja, hogy a titoktartás falai mögött olyan szövetségek köttettek, amelyekről a történelemkönyvek mélyen hallgatnak. A kérdés már nem az, hogy létezik-e az S-4 vagy a földönkívüli technológia, hanem az, hogy meddig tartható fenn ez a globális szemfényvesztés.
Vendittelli filmje, amely az Egyesült Államokban már az Amazon sikerlistáinak élére ugrott, egyfajta digitális emlékművet állít Lazar történetének. A rendező tervei között szerepel egy virtuális valóság (VR) élmény is, a "Project Gravitator", ahol a nézők maguk is bejárhatják az S-4 hangárjait, megérinthetik a sportmodellt, és átélhetik azt a klausztrofób, mégis lenyűgöző világot, amelyről Lazar beszélt. Ez a technológiai megközelítés talán az utolsó lépés afelé, hogy a titok végleg kiszabaduljon a kormányzati ellenőrzés alól. Ha a sivatag mélyén fekvő hegyoldal ajtajai zárva is maradnak, a digitális térben már mindenki láthatja, mi rejtőzik mögöttük.
Végezetül el kell gondolkodnunk azon, amit Lazar többször is hangsúlyozott Joe Rogan műsorában: talán megvan az oka annak, hogy a nyilvánosság nem tudhat erről. Nem feltétlenül azért, mert az emberiség nem áll készen a földönkívüliek létezésének tényére, hanem azért, mert a technológia, amely az időt és a teret uralja, olyan hatalmat adna bárki kezébe, amely alapjaiban rombolná szét a jelenlegi gazdasági és politikai rendszereket.
Az orosz tudósok jelenléte az S-4-ben azt sugallja, hogy a világ vezetői már rég rájöttek: ebben a játszmában a nemzeti zászlók csak másodlagosak a technológiai istenné válás mellett. Bob Lazar csak egy porszem volt ebben a gépezetben, de az ő története az a repedés a falon, amelyen keresztül mindannyian bepillantást nyerhetünk a jövőbe – vagy egy olyan múltba, amelyet soha nem lett volna szabad eltitkolni előlünk.
