A "testi szakadék": Miért nem érti az MI az emberi lét lényegét?

Ahogy a mesterséges intelligencia fejlődése egyre inkább megközelíti azt a pontot, amelyet sokan technológiai szingularitásnak neveznek, a h...

Ahogy a mesterséges intelligencia fejlődése egyre inkább megközelíti azt a pontot, amelyet sokan technológiai szingularitásnak neveznek, a határvonal az ember és a gép között egyre inkább elmosódni látszik.

Azonban a UCLA Health kutatóinak legújabb tanulmánya rávilágít egy alapvető hiányosságra, amely talán örökre megkülönbözteti majd az algoritmusokat az embertől. (1) Ez a fogalom a "body gap", vagyis a testi szakadék: az a felismerés, hogy az MI rendszerek képesek ugyan leírni az emberi tapasztalatokat, de alapvetően hiányzik belőlük az a hús-vér, testi megalapozottság, amely az emberi gondolkodást, döntéshozatalt és viselkedést formálja.

A kutatócsoport érvelése szerint ez a szakadék nem csupán egy elvont filozófiai probléma, hanem komoly gyakorlati kockázatot is jelent az MI biztonságos alkalmazása és az emberi értékekkel való összehangolása szempontjából.

A koncepció két pilléren nyugszik: a külső és a belső testi megtestesülésen. Míg a külső megtestesülés egy rendszer azon képessége, hogy érzékelje a világot és cselekedjen benne, addig a belső megtestesülés egyfajta folyamatos tudatosságot jelent a belső állapotokról – legyen szó fáradtságról, bizonytalanságról, stresszről vagy alapvető szükségletekről.

Akila Kadambi, a tanulmány első szerzője és a UCLA pszichiátriai tanszékének munkatársa szerint test vagy analóg belső élettan nélkül a mesterséges intelligencia csupán megközelíteni, szimulálni vagy meggyőzően reprodukálni tudja a megértés kifejezését. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a szimuláció nem azonos a megéléssel. Egy MI lehet rendkívül intelligens, sőt, absztrakt értelemben akár öntudattal rendelkező is, mégis hiányozni fog belőle az a tapasztalati horgony, amely az emberi értelmet jellemzi.

Az emberi kogníció alapja a kapcsolódás, nem pedig az elszigetelt adatfeldolgozás. Gondoljunk csak egy olyan egyszerű mozdulatra, mint amikor valaki átnyújtja a sót az asztalnál. Egy ilyen cselekvést nemcsak a feladat logikája vezérel, hanem egy egész életnyi szenzomotoros tapasztalat: az, ahogyan a tárgyak tapintását érezzük, ahogyan a távolságokat becsüljük, és az a szociális kontextus vagy szándék, amely az interakció mögött meghúzódik.

Az emberi viselkedés mélyen kontextuális. Az agyunk folyamatosan integrálja a külső ingereket a belső testi jelzésekkel, létrehozva egy olyan visszacsatolási hurkot, amely befolyásolja a figyelmünket, az emlékezetünket és a döntéseinket. A kutatók szerint a mesterséges intelligenciából pontosan ez a belső réteg hiányzik.

Jelenleg a világmodellezés során nagy hangsúlyt fektetnek a külső megtestesülésre – arra, hogy a gépek hogyan lépnek interakcióba a külvilággal –, de sokkal kevesebb figyelem jut a belső dinamikákra. Az embernél a test a világ tapasztalati szabályozójaként működik, egyfajta beépített biztonsági rendszerként. Ha bizonytalanok vagyunk, ha kimerülünk, vagy ha valami veszélyezteti a túlélésünket, a testünk azonnal jelzi azt.

Az MI-rendszereknek jelenleg nincs ilyen egyenértékű mechanizmusa. Bár nyelvhasználatukban úgy tűnhet, mintha lennének tapasztalataik, valójában csak szavakat formálnak valódi megélés nélkül. Ez különösen aggasztó olyan helyzetekben, ahol az MI-t nagy horderejű, felelősségteljes környezetben alkalmazzák.

A tanulmány érdekes kísérleteket is említ, amelyekben fejlett MI-rendszereket vizsgáltak úgynevezett fénypontos kijelzőkkel. Míg az emberek ezekben a mozgó pontokban azonnal felismerik az emberi mozgást, a gépek gyakran kudarcot vallottak: összefüggéstelen alakzatoknak vagy csillagászati jelenségeknek értelmezték a látottakat. Amikor a pontok elrendezésén változtattak, a rendszerek teljesítménye még tovább romlott. Ez arra utal, hogy az MI érzékelése törékeny és nem valósághű, szemben az emberi tapasztalat stabilitásával, amelyet a testünk közvetít számunkra.

Dr. Marco Iacoboni, a tanulmány egyik társszerzője szerint ez a korlát nem csupán teljesítménybeli probléma, hanem biztonsági kockázat is. Az MI-rendszerek bemeneti adatokat dolgoznak fel és kimeneteket generálnak anélkül, hogy lenne egy tartós belső állapotuk, amely szabályozná a viselkedésüket az idő múlásával. Belső "kötöttségek" vagy korlátok nélkül a gépnek nincs belső oka arra, hogy elkerülje a túlzottan magabiztos hibákat, ellenálljon a manipulációnak, vagy következetesen viselkedjen.

A megoldás érdekében a kutatók egy "kettős megtestesülési keretrendszert" javasolnak. Az elképzelés lényege, hogy az MI-rendszereket ne csak közvetlenebbül kapcsolják össze a külvilággal, hanem építsenek bele belső "ellenőrző" folyamatokat is. Ezek a folyamatok hasonlóan működnének, mint az ember belső hangja vagy fiziológiai visszajelzései, segítve a rendszer viselkedésének szabályozását.

Ezzel párhuzamosan a kutatók új értékelési szempontok kidolgozását is sürgetik. A jövőben nemcsak azt kellene vizsgálni, hogy egy MI képes-e felismerni tárgyakat vagy elvégezni feladatokat, hanem azt is, hogy mennyire tudja megőrizni a stabilitását bizonytalan helyzetekben, és képes-e az önszabályozásra. A testi szakadék áthidalása tehát az egyik legnagyobb kihívás marad a következő években, ha valóban biztonságos és "emberi" intelligenciát akarunk létrehozni. (2)

(1) - https://www.eurekalert.org/news-releases/
(2) - https://thedebrief.org/the-body-gap-resear