A rómaiak nem bízták a véletlenre: Így készültek a hajók az örökkévalóságnak

Amikor a Római Birodalom hatalmának csúcsán járt, a mérnöki teljesítmények nem csupán a pillanatnyi igényeket szolgálták ki, hanem az időtál...

Amikor a Római Birodalom hatalmának csúcsán járt, a mérnöki teljesítmények nem csupán a pillanatnyi igényeket szolgálták ki, hanem az időtállóság jegyében születtek. Legyen szó a mai napig álló vízvezetékekről vagy a kontinenseket összekötő úthálózatról, a rómaiak tudták, hogyan kell tartósat alkotni.

Ez a mentalitás azonban nem állt meg a szárazföldnél: a tengeri kereskedelem és hadviselés gerincét adó hajók építésekor is olyan kifinomult technikákat alkalmaztak, amelyek titkait csak most, évezredekkel később kezdi feltárni a modern tudomány.

Egy nemrégiben az Adriai-tenger mélyéről előkerült lelet, az Ilovik-Paržine 1 névre keresztelt roncs különleges bepillantást enged abba, hogyan tartották menetkész állapotban vízi járműveiket a római hajóépítők több mint két évezreddel ezelőtt. (1)

Az Ilovik-sziget közelében, Horvátország partjainál 2016-ban felfedezett hajó mindössze négy méteres mélységben nyugodott. Mint oly sok antik roncs, ez is darabjaira tört az évszázadok során, ám a tengerfenék üledéke és a kövek alá temetve egyfajta természetes időkapszulába került.

Ez a betemetődés kulcsfontosságú volt a megmaradása szempontjából: az oxigénhiányos környezet megállította a lebomlási folyamatokat, megvédve a faanyagot a mikrobáktól és a rettegett hajóférgektől. Így maradhatott meg az amforákkal megrakott rakomány mellett valami sokkal értékesebb: a hajótest külső felületén alkalmazott szigetelőanyagok maradványai.

Armelle Charrié-Duhaut, a Strasbourgi Egyetem archeometriai szakértője szerint a régészet gyakran kevés figyelmet fordít a szerves szigetelőanyagokra, pedig ezek nélkülözhetetlenek voltak a tengeri és folyami navigációhoz. Ezek az anyagok a múltbeli hajózási technológiák valódi tanúi.

Az Ilovik-Paržine 1 esetében a kutatók kétféle bevonatot azonosítottak: tiszta fenyőkátrányt (más néven szurkot), valamint egy szurokból és méhviaszból álló keveréket. Utóbbi pontosan megfelel annak a receptúrának, amelyet az ókori természettudós, Idősebb Plinius is leírt műveiben. Plinius "zopissa"-ként hivatkozott arra a sós vízzel és viasszal kevert szurokra, amelyet a hajók aljáról kapartak le a karbantartások során.

A vizsgálat során tíz különböző mintát vettek a roncsból, és molekuláris, szerkezeti, valamint statisztikai elemzéseknek vetették alá őket. Ami azonban a legérdekesebb eredményt hozta, az a bevonatba ragadt pollenek elemzése volt. Mivel a szurok rendkívül ragadós anyag, a felhordás pillanatában magába zárta a környező terület növényvilágának nyomait. A kutatók egy valóságos botanikai térképet találtak a mintákban: fenyő, tölgy, boróka, olajfa és szuhar pollenjei mellett mocsári növények, például éger és kőris nyomait is azonosították.

Ez a pollenkavalkád arra utal, hogy a hajó nem egyetlen helyen kapta meg a védőrétegét. A statisztikai elemzések szerint legalább négy-öt különböző réteget hordtak fel a faanyagra a hajó élettartama során. A vizsgálatok alapján a járművet az itáliai Brundisiumban (a mai Brindisi) építették, és ott kapta meg az első vízhatlan bevonatát.

Azonban ahogy a hajó az Adriai- és a Földközi-tenger kikötői között ingázott, a legénység rendszeresen megújította a védelmet. Minden egyes újrakent réteg magába zárta az adott kikötő környékének növényi ujjlenyomatát, így a kutatók képesek voltak rekonstruálni a hajó mozgását és a karbantartási fázisokat.

Bár logikusnak tűnik, hogy a hosszú utakat megtevő hajókat javítani és karbantartani kellett, ezt régészeti módszerekkel bizonyítani rendkívül nehéz feladat. A pollenanalízis azonban ebben az esetben döntő bizonyítékkal szolgált ott is, ahol a molekuláris profilok egyébként azonosak lettek volna.

Ez a felfedezés rávilágít arra a magas szintű szakértelemre és szervezettségre, amellyel a rómaiak a flottáikat kezelték. Nem csupán megépítették eszközeiket, hanem tudatosan, rétegről rétegre gondoskodtak azok élettartamának meghosszabbításáról.

Ez az interdiszciplináris megközelítés – amely ötvözi a kémiát, a botanikát és a régészetet – messze túlmutat az anyagok puszta leírásán. Lehetővé teszi, hogy a hajóra ne csak tárgyként, hanem egy folyamatosan változó, élettel teli entitásként tekintsenek, amelynek története van.

Az Ilovik-Paržine 1 nem csupán egy elsüllyedt kereskedelmi hajó, hanem egy bizonyíték a római kor technológiai kifinomultságára, ahol a minőségmegőrzés és a precíz karbantartás alapvető elvárás volt. A kutatás eredményei, melyeket a Frontiers in Materials folyóiratban tettek közzé, azt igazolják, hogy az ókori mérnökök tudása sok szempontból felvette a versenyt a maival, és hogy a fenntarthatóság és tartósság gondolata már kétezer évvel ezelőtt is a fejlődés motorja volt. (2)

(1) - https://www.frontiersin.org/journals/materials/articles/
(2) - https://www.sciencealert.com/roman-era-wreck-reveal