Kegyetlen űrverseny: Alekszej Leonov első űrsétája, ami majdnem a halálával végződött

Az emberiség történetének egyik legmeghatározóbb pillanata volt, amikor 1965. március 18-án a Voszhod–2 űrhajó fedélzetéről Alekszej Leonov ...

Az emberiség történetének egyik legmeghatározóbb pillanata volt, amikor 1965. március 18-án a Voszhod–2 űrhajó fedélzetéről Alekszej Leonov kilépett a végtelen sötétségbe. A világ akkoriban csak a győzelmi jelentéseket hallotta: a Szovjetunió ismét megelőzte Amerikát, és az első ember szabadon lebegett a kozmoszban.

A csillogó felszín alatt azonban egy olyan drámasorozat zajlott le, amelynek végén Leonov és társa, Pavel Beljajev csak a csodával határos módon térhetett vissza élve a Földre. Az űrhajózás hajnalán a technika még gyerekcipőben járt, és Leonov tizenkét perces sétája nem egy diadalmenet, hanem egy kétségbeesett küzdelem volt az életben maradásért, amelyet egy még szörnyűbb megpróbáltatás követett a jeges szibériai vadonban.

A küldetés már a kezdetektől fogva kockázatos volt. A hidegháborús űrverseny hevében Moszkva mindenáron az amerikai Gemini-program előtt akart járni. A Voszhod–2 valójában egy átalakított Vosztok kabin volt, amelybe két embert zsúfoltak be, és egy felfújható zsilipkamrát szereltek rá.

Amikor az űrhajó elérte a stabil pályát, Leonov megkezdte az előkészületeket. Miután a zsilipkamra nyomásmentesítése megtörtént, kitolta magát a sötétségbe. Alatta a Föld elképesztő színekben pompázott, a csend pedig abszolút volt. "Olyan volt, mint egy fekete bársony, amin ragyognak a gyémántok" – emlékezett vissza később. Ám az eufória mindössze néhány percig tartott, mert a fizika törvényei váratlan és kegyetlen módon kezdtek el dolgozni ellene.

A világűr vákuumában a nyomáskülönbség miatt Leonov szkafandere váratlanul deformálódni kezdett. A ruha úgy felfújódott, mint egy hatalmas lufi; a kezei kicsúsztak a kesztyűkből, a lábai pedig a csizmákból. Az űrhajós hirtelen mozgásképtelenné vált. Nem érte el a kamerát, és ami a legrosszabb, tudta, hogy ebben az állapotban képtelen lesz visszamászni a szűk zsilipkamrába.

A pulzusa az egekbe szökött, a testhőmérséklete emelkedni kezdett, és a sisakja belülről párásodni kezdett a verejtéktől, teljesen elhomályosítva a látását. Leonov válaszút előtt állt: vagy jelentést tesz a földi irányításnak és várja az utasításokat, miközben elfogy az oxigénje, vagy saját kezébe veszi a sorsát.

A tiltások ellenére Leonov úgy döntött, hogy kinyitja a szkafander egyik szelepét, és elkezdi kiengedni az oxigént a ruhájából, hogy az összeessen. Ez életveszélyes manőver volt, hiszen a hirtelen nyomáscsökkenés keszonbetegséget és eszméletvesztést okozhatott volna. Szerencséjére a tiszta oxigén belélegzése megvédte a nitrogénbuborékok kialakulásától.

Ahogy a ruha puhábbá vált, fejjel előre – a szabályokat ismét megszegve – sikerült betuszkolnia magát a zsilipbe. Ott azonban egy újabb akadályba ütközött: meg kellett fordulnia a szűk hengerben, hogy be tudja zárni a külső fedelet. A küzdelem annyira kimerítette, hogy mire sikerült visszatérnie a kabinba Beljajev mellé, a testsúlyából hat kilót veszített a verejtékezés miatt, és a csizmájában bokáig állt az izzadtság.

Amikor Leonov végre biztonságban volt a kabinban, a legénység úgy hitte, a nehezén túl vannak. A szovjet rádió világgá kürtölte a sikert, a világ pedig ünnepelt. Azonban az űr fekete mélysége még tartogatott meglepetéseket.

Nem sokkal a visszatérés előtt a kabinban az oxigénszint hirtelen és megmagyarázhatatlan módon emelkedni kezdett. Egyetlen apró szikra elég lett volna ahhoz, hogy a két űrhajós élve elégjen, ahogy az később az amerikai Apollo–1 tragédiájánál történt. Hosszú órákig tartó feszültség után a rendszer végül stabilizálódott, de a balszerencse-sorozatnak még mindig nem volt vége.

Amikor eljött a visszatérés ideje, az automata leszállórendszer felmondta a szolgálatot. Beljajevnek manuálisan kellett irányítania az űrhajót, amihez el kellett hagynia az ülését, hogy belenézzen az irányzékba, majd vissza kellett préselnie magát, hogy begyújtsa a fékezőrakétákat.

Ez a művelet értékes másodperceket vett igénybe, ami az űrhajózás sebessége mellett azt jelentette, hogy több száz kilométerrel tévesztették el a kijelölt leszállási zónát. A Voszhod–2 végül a tajga mélyén, az Urál-hegység sűrű erdőiben landolt, távol minden civilizációtól.

A két űrhajós, miután kimászott a kabinból, nem egy mentőcsapatot látott, hanem a végtelen havat és a dermesztő hideget. A hőmérséklet mínusz 30 fok alá süllyedt. Bár a szovjet hatóságok tudták, hogy nagyjából hol értek földet, a sűrű erdő miatt a helikopterek nem tudtak leszállni a közelükben.

Leonov és Beljajev két éjszakát töltött a vadonban. A farkasok és medvék üvöltése közepette csak egy pisztollyal és a szkafanderükből rögtönzött ruhákkal próbáltak védekezni a fagy ellen. A helyzet iróniája az volt, hogy miután túlélték a világűr vákuumát, majdnem halálra fagytak a saját hazájuk földjén.

A második napon mentőcsapatok érkeztek síléceken, de ők sem tudták azonnal kimenteni őket. Helyette fát vágtak, tüzet raktak, és egy hatalmas üstben vizet melegítettek, hogy az űrhajósok megmosakodhassanak. Végül a harmadik napon vágtak egy tisztást az erdőben, ahol egy helikopter le tudott szállni, hogy hazavigye a hősöket.

Leonov és Beljajev visszatérése után a Szovjetunió hatalmas propagandagépezete mozgásba lendült. A nyilvánosság előtt minden tökéletesnek tűnt, és Leonov neve egybeforrt a bátorsággal és a szovjet technológia fölényével.

Csak évtizedekkel később derült ki az igazság arról, mennyire közel álltak a halálhoz. Leonov története nemcsak a technikai nehézségekről szólt, hanem az emberi lélek erejéről is. Arról a képességről, hogy a legkilátástalanabb helyzetben is képesek vagyunk hidegvérrel dönteni, és hogy a kíváncsiságunk és felfedezővágyunk erősebb a félelmünknél.

Az első űrséta drámája megmutatta, hogy az űrbe vezető út nemcsak csillagporral van kikövezve, hanem verejtékkel, vérrel és olyan névtelen hősök áldozataival, akik készek voltak a végsőkig elmenni az ismeretlen meghódításáért.

Alekszej Leonov hosszú életet élt, és az űrhajózás nagyköveteként halt meg 2019-ben. Művész is volt, aki festményein próbálta visszaadni azt a látványt, amelyet azon a sorsfordító napon látott a Voszhod–2 ajtajából. Az ő története örökre figyelmeztetés marad: a világűr nem megbocsátó közeg, és minden egyes lépés, amit ott teszünk, az emberi leleményesség és a túlélési ösztön diadala a lehetetlen felett.

Amikor ma az űrhajósok rutinszerűen végeznek szerelési munkákat a Nemzetközi Űrállomás falán kívül, mindannyian Leonov azon a bizonyos napon elkövetett, szabályokat áthágó merészségének köszönhetik az életüket. Az első űrséta nem csupán egy technikai mérföldkő volt, hanem az emberi akarat végső tesztje, amelyből Leonov győztesen, bár megtörten, de élve került ki.