A történelem elhallgatott fejezete: Tényleg kegyetlenek voltak a náci koncentrációs táborok női őrei?

1939 és 1945 között a náci koncentrációs táborok őreinek körülbelül 10%-a nő volt, akiket Aufseherinnen-nek, vagyis felügyelőknek neveztek. ...

1939 és 1945 között a náci koncentrációs táborok őreinek körülbelül 10%-a nő volt, akiket Aufseherinnen-nek, vagyis felügyelőknek neveztek. Ennek ellenére jelenlétük szinte teljesen hiányzik a holokauszt történetéből és irodalmából.

Amikor mégis megjelennek, gyakran olyan szadista figuraként ábrázolják őket, akik ellentmondanak a hagyományos nemi szerepeknek. A valóságban azonban tetteik és motivációik sokkal összetettebbek voltak, egy zavarba ejtő szegletét mutatva be a nők szerepének a holokauszt borzalmaiban.

Hermine Braunsteiner Ryan esete

Az egyik leghírhedtebb női felügyelő Hermine Braunsteiner Ryan volt. A koncentrációs táborokban brutális kegyetlenségéről volt ismert; a "Kanca" becenevet kapta, mivel gyakran halálra rugdosta a foglyokat. A háború után Braunsteiner Bécsbe menekült, és lassan feledésbe merült.

1957-ben találkozott egy amerikai mérnökkel, Russell Ryannel, aki éppen nyaralni érkezett Ausztriába. Russell nem tudott felesége múltjáról, és összeházasodtak, majd New Yorkba költöztek. A Ryan házaspár csendes életet élt, amíg Simon Wiesenthal, a náci bűnözők felkutatásával foglalkozó nyomozó rájuk nem talált.

Férje megdöbbent a felfedezésen, és nem tudta összeegyeztetni a kegyetlen múltat azzal a gyengéd nővel, akit ismert; "Ő egy légynek sem ártana," - mondta róla. A borzalmas tettek ellenére Russell végig kitartott felesége mellett, még a kiadatása, tárgyalása és börtönbüntetése alatt is. Braunsteinert végül életfogytiglanra ítélték 1981-ben, de 15 év után, egészségügyi okok miatt szabadult. 1999-ben hunyt el.

Ez a történet összetett kérdéseket vet fel a bűnrészesség, a megbocsátás és az emberi kettősség kapcsán. Rávilágít arra, hogy a háború utáni történetek gyakran leegyszerűsítették a nők szerepét a náci rendszerben.

Nők, mint a brutalitás elkövetői

A háborút követő években az uralkodó narratíva azt sugallta, hogy minden német nő a náci rezsim áldozata volt. A női őrök azonban nem illettek ebbe a képbe, ezért nemi szerepekkel ellentétes, szörnyű lényekként ábrázolták őket, mivel tetteik szembementek a társadalmi elvárásokkal. Ezt az ellentmondást mutatja be Charlotte Delbo "Auschwitz és utána" című memoárja, ahol Delbo borzalmas részletességgel írja le a női tábori személyzetet: korbácsokkal, botokkal és övekkel felfegyverkezve könyörtelenül bántalmazták a foglyokat.

Egyes emlékiratok a női őröket testi devianciával is összekapcsolják. Lengyel Olga "Egy nő igaz története Auschwitzból" című művében Irma Grese-t, a Birkenauban és Belsenben szolgáló őrt ragadozóként ábrázolja. Grese-t gyakran szépségével jellemezték, aki élvezte, hogy félelmet kelt a foglyokban, és célba vette azokat, akik még őrizték régi szépségük nyomait. Ez a női elkövetőket a testi devianciával társító megközelítés jól tükrözi a társadalom nehezen feldolgozott kapcsolatát a női brutalitással.

Új megértés felé: Túl a szadizmuson

A hatvanas évekre a tudósok és történészek elemző megközelítésben kezdték vizsgálni a náci elkövetőket. Hannah Arendt Adolf Eichmann perének vizsgálatakor az "Eichmann Jeruzsálemben: Tudósítás a gonoszság banalitásáról" című művében arra a következtetésre jutott, hogy Eichmannt nem az eredendő kegyetlenség, hanem inkább a "gondolkodás hiánya" és a tettei súlyától való eltávolodás vezette.

Christopher Browning tovább bővítette Arendt elméleteit "Hétköznapi emberek: 101-es tartalékos rendőrzászlóalj és a végső megoldás Lengyelországban" című művében, amely olyan motivációkat említ, mint a társadalmi nyomás, az állásbiztonság, az erőszakhoz való hozzászokás és az alkoholfogyasztás. Daniel Goldhagen más véleményen volt "Hitler végrehajtói: Átlagos németek és a holokauszt" című könyvében, ahol úgy érvelt, hogy a holokauszt fő mozgatórugója az antiszemitizmus.

Ezek az elméleti keretek lehetővé tették, hogy megértsük, hogyan válhatnak hétköznapi emberek – köztük nők is - elkövetőkké. Claudia Koonz és Gisela Bock történészek a női specifikus perspektívákat is bevezették, mely az úgynevezett Historikerinnenstreit-hez, azaz a női történészek vitájához vezetett. Koonz szerint a német nők is bűnrészesek voltak a holokausztban, míg Bock azt állította, hogy a nők szerepe a háztartás szférájára korlátozódott. Az igazság valahol a kettő között van: míg a náci ideológia egyértelműen szexista volt, a nők fontos szerepet vállaltak a tábori rendszer fenntartásában.

A női elkövetők ábrázolása az irodalomban

Az irodalmi világ nagyrészt elkerülte a női elkövetők mélyebb ábrázolását, egyetlen kivétellel: Bernhard Schlink "A felolvasó" című regényének központi alakja Hanna Schmitz. Schlink Hanna ábrázolása Arendt "a gonosz banalitásáról" szóló elméletét tükrözi, kiemelve a nő tudatlanságát, nem pedig rosszindulatát. Schlink azonban nem enged betekintést Hanna motivációiba, ami titokzatos árnyalatot ad karakterének.

Német történészek, mint Sabine Arend és Simone Erpel, nemrégiben kezdték el árnyalt módon vizsgálni az Aufseherinnen szerepét. A jelenlegi kutatások azt sugallják, hogy a legtöbb nő azért vállalta a tábori őri munkát, mert jól fizetett, és miután bekerültek a brutalitás rendszerébe, gyorsan hozzászoktak az erőszakhoz. Germaine Tillion politikai fogoly emlékirataiban, Ravensbrück című könyvében részletesen írja le, hogy egy fiatal őr hogyan vált félénk megfigyelőből aktív részessé mindössze négy nap alatt.

Ez a gyors átalakulás megkérdőjelezi azt az egyszerűsített képet, amely a női felügyelőket szadista anomáliáknak állítja be. Valójában sok esetben átlagos nők voltak, akik környezetük hatására szörnyű erőszak elkövetőivé váltak.

Szembenézés a hétköznapi gonosszal

A holokauszt női elkövetőinek összetett szerepét az irodalom továbbra sem dolgozza fel alaposan. Robert Eaglestone irodalmár szerint az írók talán azért kerülik a női elkövetők "átlagos" ábrázolását, mert attól félnek, hogy esetleg együttérzést keltenek irántuk. Ahogy Zygmunt Bauman fogalmazott "A modernitás és a holokauszt" című művében, a holokauszt valódi borzalma nem abban rejlik, hogy "velünk" történt, hanem abban, hogy "mi is megtehetnénk."

A női elkövetők, például az Aufseherinnen szerepének megértése elengedhetetlen a holokauszt teljes történetének feldolgozásához. Tetteik nyugtalanító emlékeztetők arra, hogy a hétköznapi élet és az elképzelhetetlen brutalitás között nagyon vékony a határvonal.

Ezen nők történetének elismerése arra késztet, hogy szembenézzünk azzal a kényelmetlen igazsággal, hogy a gonoszra való képesség nem korlátozódik egy adott nemre, nemzetiségre vagy típusú emberre - mindannyiunkban benne rejlik, és állandó éberséget követel, hogy megértsük és megakadályozzuk. (1)

(1) - https://theconversation.com/female