A középkori emberek természetfeletti hiedelmei - a manóktól és tündérektől az emberrablásokig és az élőhalottakig

A középkori emberek gyakran kapják a "babonás" jelzőt, és valóban, a természetfeletti lények számos fajtája jelent meg a középkori...

A középkori emberek gyakran kapják a "babonás" jelzőt, és valóban, a természetfeletti lények számos fajtája jelent meg a középkori krónikák, csodás történetek és regények lapjain. Sok ilyen lény - mint a szellemek, vérfarkasok, démonok, vámpírok, tündérek és boszorkányok - máig él a modern kultúrában. A középkorban azonban ezeknek a lényeknek a létezésében sokan hittek.

A keresztény teológusok is elfogadták a természetfeletti lények létezését, és azokat általánosan "bukott angyalokként" kategorizálták. Ezek a lények az emberiséget csatatérnek tekintették Istennel folytatott harcuk során. Hatalmuk olyan mérhetetlen volt, hogy akár istenekként is megjelenhettek, ideértve a pogány isteneket is, akik az elképzelések szerint démoni alakban tűntek fel, különösen amikor kárhozott lelkekre vadásztak, vagy amikor keresztény vezetők győzedelmeskedtek fölöttük.

Tündérek, tündék és szirének

A kisebb, kevésbé hatalmas lényeket, amelyeket az óangol és középangol nyelvben "tündéreknek" vagy "tündéknek" hívtak, bonyolultabban ítélték meg. Nem mindenki tartotta őket démonoknak vagy bukott angyaloknak, bár gyakran keveredtek démonokkal, de máskor inkább a tündérmesék és mítoszok szereplőihez hasonlítottak.

A 13. századi angol pap, Layamon úgy írta le, hogy Artúr király mágikus ajándékokat kapott a "tündérektől" (alven), sőt, ők vitték el Artúrt a mítikus Avalon szigetére is, hogy ott meggyógyuljon. Layamon azonban megjegyzi, hogy ezek a hiedelmek "a britek" (kelta népek) hiedelmei, és ő csupán leírja azokat.

A tündér figurája először francia nyelvű szövegekben tűnt fel, de gyorsan összefonódott más természetfeletti lényekkel. Emberibb formájuk miatt más kategóriába estek, mint a démoni alakok. Idővel szárnyakat kaptak és vonzó, csábító női karakterekké váltak, akik gyakran férfiakat csábítottak veszélyes kapcsolatba. Közülük talán a leghíresebb a tündér Meluzina, aki erősen kapcsolódott a víz eleméhez.

Meluzina félig ember, félig kígyó volt, és egyszerre volt gyönyörű és hatalmas. Emberi férjének jólétet és számos gyermeket adott, de azt kérte, hogy bizonyos időpontokban (például szombatonként) ne lássa őt. Amikor férje megszegte ezt az ígéretet, Meluzina igazi formája láthatóvá vált, és örökre eltűnt. Bár nem egyértelmű, hogy mennyire hittek ezekben a történetekben a krónikások és olvasóik, valószínű, hogy a tündérek sokkal valósabbak voltak a középkorban, mint manapság.

Középkori elrablások és csodák

A középkori emberek számára a tündérek, tündék és szirének a valóság és a fikció határán léteztek. Ugyanez volt igaz azokra a titokzatos lényekre is, akik ártatlan embereket - gyakran nőket - ragadtak magukkal különös, félelmetes világokba. Azok, akik ilyen élményekről számoltak be, valósnak hitték őket, habár a moralisták démoni illúzióknak minősítették.

Az elrablás történeteiben gyakori elem volt az égbe való emelkedés, akár boszorkányok hátasállatainak segítségével, akik állítólag az égen utaztak. Az ilyen elrablásokat a modern idegen elrablások beszámolóihoz lehet hasonlítani.

Míg a tündérek általi elrablást időnként csupán megtévesztésként ítélték meg, addig a szentek csodatételeit és a természetes csodákat általában hitelesnek tartották. Bár csábító lenne összehasonlítani a csodatevő szentek erejét a modern szuperhősökével, a középkorban a csodák az isteni erő nyílt megnyilvánulásai voltak, míg a szuperhősök általában a tudomány vagy a technológia extrém formáiból nyerik erejüket.

Egy különösen látványos példa "Szent Modwenna élete" című írásban szerepel, amelyet Geoffrey burtoni apát írt körülbelül 1120-1150 között. A történetben két burtoni bérlő felkeltette a viszályt az apát és Poitevin Roger gróf között. A bajkeverők hirtelen meghaltak, majd gyorsan eltemették őket, de állítólag naplementekor újra feltűntek, saját koporsóikat cipelve, majd szörnyű állatok alakját öltve.

Ezek a szellemek vagy animált holttestek állítólag pusztítást hoztak a falura - mindössze három ember maradt életben. Az apátság és a szent hivatalos bocsánatkérését követően rituálisan feldarabolták a holttesteket, és elégették a szívüket. Ez állítólag kiűzte a gonoszt, és a túlélők meggyógyultak.

Természetes csodák

A "természetes csodák" azok a középkori jelenségek voltak, amelyek Isten teremtésének részét képezték, de tudományosan nem voltak megmagyarázhatók. A bestiáriumokban (a középkori enciklopédiákban, amelyek valós és mitológiai állatokat tartalmaztak) szereplő lények többsége, mint a sárkányok, unikornisok és baziliszkuszok, ebbe a kategóriába tartoztak.

A sárkányok és unikornisok ma is népszerűek, ám a baziliszkusz kevésbé ismert. Ez a lény annyira mérgező volt, hogy még az illata, a lehelete és a tekintete is halálos volt. A bestiáriumok mellett még Plinius római filozófus és botanikus is említést tett róla Természetrajz című könyvében (Kr. u. 77 körül). Plinius szerint a baziliszkusz a modern Líbia területén, Kiréné tartományában található meg.

Hasonlóképpen, a világ különböző régióit különféle természetes csodák jellemezték, amelyeket olyan művekben írtak le, mint például Walesi Gerald Írország története és topográfiája (1185-88). Gerald megjegyezte, hogy néhány olvasó "lehetetlennek vagy nevetségesnek" találja a történeteket, de ő igazolta azok valóságát. Ezek között szerepeltek furcsa szigetek, ahol nőstény élőlények nem maradhattak életben, senki nem halhatott meg természetes halállal, és különös lények, akik Szent Natalis (ír szerzetes és szent) hatalma révén időnként farkasokká változtak.

A babonák utóélete

A középkori emberek számos természetfeletti lényben hittek. Míg ma többségünk csupán rémálomszerű fikciónak tekinti ezeket, a természetfeletti iránti lelkesedésünk nem halványult el. Elég csak körülnézni Halloween idején, amikor szellemek, démonok, tündérek és boszorkányok formájában jelennek meg az utcákon. (1)

(1) - https://theconversation.com/the-supernatural