Új sziklarajzokat fedeztek fel Kelet-Szudánban ősi szarvasmarhákról, melyek a "zöld Szaharáról" és az éghajlati katasztrófáról mesélnek

Kelet-Szudán hiperszáraz sivataga, az Atbai-sivatag valószínűtlen helynek tűnik az ősi marhapásztorok bizonyítékainak megtalálásához. De ebb...

Kelet-Szudán hiperszáraz sivataga, az Atbai-sivatag valószínűtlen helynek tűnik az ősi marhapásztorok bizonyítékainak megtalálásához. De ebben a száraz környezetben egy új kutatás során több mint 4000 éves sziklarajzokat találtak, amelyek szarvasmarhákat ábrázolnak.

2018-ban és 2019-ben egy régészekből álló csoport az Atbai Survey projekt keretében 16 új sziklaművészeti helyszínt fedezett fel a szudáni Vádi-Halfa városától keletre, a Szahara egyik legelhagyatottabb részén. Ez a terület szinte egyáltalán nem kap csapadékot. (1)

Szinte mindegyik sziklafestménynek volt egy közös vonása: a szarvasmarhák ábrázolása, akár magányos tehénként, akár egy nagyobb csorda részeként.

Ez egy rejtélyes lény, amelyet sivatagi sziklafalakra faragva találtak. A szarvasmarháknak sok vízre és több hektárnyi legelőre van szükségük, és ma gyorsan elpusztulnának egy ilyen homokos környezetben.

A modern Szudánban a szarvasmarhák csak mintegy 600 kilométerre délre fordulnak elő, ahol az afrikai monszun legészakibb szélességi fokai átmeneti nyári gyepeket hoznak létre, amelyek alkalmasak marhatartásra.

A szarvasmarha témája az ősi sziklaművészetben az egyik legfontosabb bizonyíték, amely a "zöld Szahara" letűnt korát bizonyítja.

A "zöld Szahara"

A régészeti és éghajlati terepmunka az egész Szaharában, Marokkótól Szudánig és mindenütt a kettő között, átfogó képet adott egy olyan régióról, amely korábban sokkal nedvesebb volt.

A klímatudósok, régészek és geológusok ezt "afrikai nedves időszaknak" nevezik. Ez volt a megnövekedett nyári monszun csapadék ideje az egész kontinensen, amely körülbelül 15 000 évvel ezelőtt kezdődött és nagyjából 5000 évvel ezelőtt ért véget.

Ez a "zöld Szahara" létfontosságú időszak az emberi történelemben. Észak-Afrikában ekkor kezdődött a mezőgazdaság és az állatállomány háziasítása.

Ebben a kis "nedves résben," körülbelül 8000-7000 évvel ezelőtt, a helyi nomádok szarvasmarhákat és más állatokat, például juhokat és kecskéket fogadtak be északi szomszédaiktól, Egyiptomból és a Közel-Keletről.

Szoros ember-állat kapcsolat

Amikor az őskori művészek szarvasmarhákat festettek sziklavásznaikra a mai Szudán területén, a sivatag füves szavanna volt. Tele volt medencékkel, folyókkal, mocsarakkal és víznyelőkkel, valamint tipikus afrikai vadakkal, például elefántokkal, orrszarvúkkal és gepárdokkal - egészen más volt, mint a mai sivatagok.

A szarvasmarha nem csak hús- és tejforrás volt. A sziklaművészet és a régészeti leletek alapos vizsgálata feltárja, hogy ezeket az állatokat tulajdonosaik módosították. A szarvakat deformálták, a bőrt díszítették és mesterséges redőket alakítottak ki a nyakukon, úgynevezett "függőket".

A szarvasmarhákat még az emberek mellé is temették hatalmas temetőkben, jelezve a személy, az állat és a csoport identitása közötti bensőséges kapcsolatot.

Az éghajlatváltozás veszélyei

A "nedves időszak" végén, i.e. 3000 körül, a dolgok gyorsan romlani kezdtek. A tavak és folyók kiszáradtak, és a homok elnyelte a halott legelőket. A tudósok vitatják, hogy milyen gyorsan romlottak a körülmények, és úgy tűnik, hogy ez nagymértékben különbözött az egyes alrégiókban.

A helyi emberi populációk választhattak: elhagyják a sivatagot, vagy alkalmazkodnak az új száraz körülményekhez. Azok számára, akik elhagyták a Szaharát és nedvesebb területekre költöztek, a legjobb menedék a Nílus volt. Nem véletlen, hogy ez a nehéz időszak Egyiptomban és Szudánban is a városi mezőgazdasági civilizációk felemelkedését eredményezte.

Néhány sivatag, mint például az Atbai-sivatag Vádi-Halfa körül, ahol a sziklaművészetet felfedezték, majdnem elnéptelenedett. Még a legkeményebb állatállomány sem tudott túlélni az ilyen régiókban. Azok, akik maradtak, a szarvasmarhákat lecserélték a szívósabb juhokra és kecskékre (a tevét Észak-Afrikában még 2000-3000 évig nem háziasították).

Ez pedig jelentős következményekkel járhatott az emberi élet minden területén, hatást gyakorolhatott az étrendre és a tejhiányra, a pásztorcsaládok vándorlási mintáira, és a szarvasmarhákhoz kötődő nomádok identitására és ideológiájára.

A történelem új szakaszai

A régészek, akik oly sok időt töltenek a múlt ősi műtárgyaival, gyakran elfelejtik, hogy őseinknek is voltak érzelmei. Ugyanúgy éltek, szerettek és szenvedtek, mint mi. Elhagyni egy állatot, amely identitásuk központi része volt, és akivel érzelmi kapcsolatban álltak, nem lehetett könnyű érzelmeik és a világban elfoglalt helyük érzése szempontjából.

Azoknak a közösségeknek, amelyek a Níluson vándoroltak és éltek, a szarvasmarha továbbra is az identitás és a fontosság szimbóluma maradt. Szudán ősi fővárosában, Kermában a közösség vezetőit igényes sírokba temették, amelyeket szarvasmarha koponyák vettek körül. Egy temetkezési helyen 4899 koponyát találtak.

Ma Dél-Szudánban és Afrika szarvának nagy részén a szarvasmarhákkal és kulturális jelentőségükkel kapcsolatos hasonló gyakorlatok a mai napig fennmaradtak. Itt, csakúgy, mint az ókori Szaharában, a szarvasmarhákat díszítik, jelzéssel látják el, és fontos helyet foglalnak el a temetkezési hagyományokban, a szarvasmarhák koponyái jelzik a sírokat, és a szarvasmarhákat ünnepeken fogyasztják.

Ahogy az emberi történelem új szakaszába lépünk, amely gyors éghajlati ingadozásoknak és környezetkárosodásnak van kitéve, el kell gondolkodnunk azon, hogyan fogunk alkalmazkodni a gazdaság és a megélhetés kérdésein túl.

A kultúra egyik legalapvetőbb közös nevezője a közös tájhoz való viszonyunk. A környezeti változások, akár tetszik, akár nem, arra kényszerítenek minket, hogy új identitásokat, szimbólumokat és jelentéseket hozzunk létre. (2)

(1) - https://journals.sagepub.com/doi/full/10
(2) - https://theconversation.com/new-rock