Miért választják egyes buddhista szerzetesek az önmumifikálódást, miközben még életben vannak?

Mindannyian sokat hallunk a meditációról és az ellazulásról, de nem hisszük, hogy valaha is elérhetnénk azt az állapotot, amikor olyan nyugo...

Mindannyian sokat hallunk a meditációról és az ellazulásról, de nem hisszük, hogy valaha is elérhetnénk azt az állapotot, amikor olyan nyugodtak és békések vagyunk, hogy elkezdünk önmumifikálódni.

1081 és 1903 között azonban legalább 17 buddhista szerzetesnek sikerült önmagát mumifikálnia a szokusinbucu néven ismert vallási gyakorlat révén. 2022-ig 24 szokusinbucu múmiát fedeztek fel. Ennek a vallásos gyakorlatnak a célja az volt, hogy bemutassa az odaadás és a fegyelem végső aktusát.

Kōbō Daishi és a hibernáció

A buddhista tanulmányok tudósa, Paul Williams szerint a szokusinbucut először egy Kūkai nevű, kilencedik századi szerzetes gyakorolta (utóbbi nevén Kōbō Daishi), aki 806-ban megalapította a buddhizmus ezoterikus Shingon iskoláját. A Shingon szekta az egyik legnépszerűbb formájává vált a buddhizmusnak Japánban.

Kūkai azáltal halt meg, hogy csökkentette (és elkerülhetetlenül abbahagyta) táplálékfelvételét, miközben továbbra is közvetítette és ismételgette magának a buddhista mantrákat. Kūkai 11. századi életrajza azt állította, hogy a szerzetes nem halt meg; inkább bemászott a sírjába, és belépett a nyūjō-ba, amelyről azt hitték, hogy a meditáció olyan intenzív állapota, hogy hibernációt vált ki. A hagiográfia szerint Kūkai körülbelül 5,67 millió év múlva lép ki meditációs állapotából.

A világ számos vallása úgy azonosítja a mumifikációt és az elmúlhatatlan holttestet, mint annak a figyelemre méltó képességnek a jelét, amely képes összekapcsolni magát egy olyan erővel, amely meghaladja a fizikai birodalmat. A szokusinbucut gyakorló szerzetesek az emberiség megváltásáért teszik ezt. Úgy vélik, hogy a haláluk előtti szenvedésük lehetővé teszi számukra, hogy a Tusita Mennyországban éljenek, ahol hatalmuk lesz arra, hogy teljesítsék a kéréseket és megvédjék az embereket a Földön.

"Faevő tréning" és mérgező teák

Egy szerzetes, aki a szokusinbucut választja, a "mokujikigyō" nevű diétával kezdi, ami "faevő edzést" jelent. A folyamat első részében a szerzetes 1000 napig csak gyümölcsöt és dióféléket eszik. Közel három évet töltenek meditációval és a közösség és a templom szolgálatának folytatásával.

A következő 1000 napban a szerzetes csak fenyőtűt és kérget eszik. A megfelelő táplálék keresése mellett a szerzetes ideje elsősorban meditációval telik. Ennek az időszaknak a végén egy szerzetes teste az éhezés és kiszáradás következtében elsorvadna.

Ez a 2000 napos időszak indítja el a mumifikációs folyamatot, mivel a szervezet megszabadul a felesleges zsírtól és víztől. Néha a szerzetesek az urushi fa kérgéből készült teát ittak böjti időszakuk alatt. Ennek a lakkszömörce fának, amelyet egyfajta hagyományos japán lakk készítésére használnak, olyan kérge van, amely tele van ugyanazzal a mérgező összetevővel, amely annyira veszélyessé teszi a mérgező borostyánt az emberekre.

Az urushi tea ivásának az volt a célja, hogy a szerzetes testét barátságtalanná tegye a rovarokkal szemben, és gyorsabban elhaljon.

Arzénes víz

Egy másik ital, amelytől a szerzetesek az önmumifikálódást remélték, az arzénes víz volt. Kettős haszna volt: felgyorsította a halált, miközben megakadályozta a hús bomlását. Sok szerzetes, aki megpróbált önmumifikálódni, a Dainichibou, a japán hegyekben található templom közelében tette ezt. A helyszín közelében lévő forrásban magas arzénszintet találtak.

Kongó harang, mint a halál jele

A böjt utolsó szakaszában a szerzetes belépett egy nagyon szűk, speciálisan épített sírba, ahol ülve meditált, miközben a kriptát lezárták. A sír egy kis részét lezáratlanul hagyták, ami beengedte a levegőt. A szerzetes utolsó napjait meditálva töltötte, és időnként egy harangot kongatva tudatta a külvilággal, hogy még mindig lélegzik. Miután a harang már nem szólalt meg többé, a sírt teljesen lezárták.

További 1000 nap elteltével a szerzetes követői kinyitották a sírt, hogy megvizsgálják a holttestet. A bomlás hiánya azt jelentette, hogy a szerzetes sikeresen elérte a szokusinbucut, és a testet ruhába öltöztették, templomba helyezték, és élő Buddhaként imádták. Az elhunytak szemgolyóit eltávolították, de úgy tartják, hogy a múmiák belelátnak a még élők lelkébe.

Ha a teste tönkrement, a szerzetest nagy tisztelettel újratemették.

A szokusinbucu első ismert szándékos kísérletét 1081-ben egy Shōjin nevű szerzetes hajtotta végre. Shōjin erőfeszítése nem járt sikerrel, mivel a teste bomlásnak indult. Azóta több mint 100 szerzetes próbálta elérni a szokusinbucut, de csak körülbelül 20-an jártak sikerrel.

Sangha Tenzin

Az egyik leghíresebb önmumifikálódott holttest egy Sangha Tenzin nevű buddhista szerzetesé. Maradványait 1975-ben fedezték fel Gue-ban, az indiai Himácsal Prades államban.

Sangha Tenzin eredetileg Tibetből származott, majd 45 éves korában az indiai Gue-ba ment meditálni. A helyi néphit azt állítja, hogy feláldozta magát, hogy megmentse a falut a skorpióktól, és önzetlen tette után szivárvány jelent meg az égen. Ma a testet még mindig "élő Istenként" imádják, és azt állítják, hogy a haja és a körmei még mindig nőnek.

A gyakorlatot Japánban betiltották

1879-ben Meidzsi japán császár betiltotta országában az önmumifikációt. Konkrétan a törvény megtiltotta, hogy bárki felnyissa egy önmumifikáló szerzetes sírját, kivéve, ha a szerzetes a törvény hatályba lépése előtt lépett be a sírba. A segített öngyilkosság és a vallási öngyilkosság is illegális az országban.

Az utolsó ismert sikeres szokusinbucu múmia egy Tetsuryūkai nevű szerzetesé, amit ma a Yamagata Shonai kerületében található Nangaku templomban őriznek. (1)

(1) - https://www.thevintagenews.com/2022/05/30/buddhist-monks-self-mummify