A halál nem létezik, csak a "jelen" örökkévaló pillanatainak sorozata

Most végre megtudhatod, mi történik, miután meghaltál. Nos, annyira azért ne vedd komolyan, mert valójában nem fogsz meghalni. Hogy lef...

Most végre megtudhatod, mi történik, miután meghaltál. Nos, annyira azért ne vedd komolyan, mert valójában nem fogsz meghalni.

Hogy lefektessük az alapokat, ismétlésként a halál tudományos nézete a következő: lényegében összeesel és ez a vége mindennek. Ez a kedvelt nézete azon értelmiségieknek, akik azzal büszkélkednek, hogy szenvtelenek és elég realisztikusak ahhoz, hogy elkerüljék azt, hogy gyáván menedéket keressenek Karl Marx szellemi "ópiumában," a túlvilágban való hitben. Ez a modern nézet nem éppen vidám.

De a mi univerzum elméletünkben, az úgynevezett biocentrizmusban, amelyben az élet és a tudat hozza létre körülöttünk a valóságot, egyáltalán nincs helye a halálnak. Ahhoz, hogy ezt megértsük, vissza kell mennünk Albert Einstein relativitás elméletéhez, a modern fizika egyik pilléréhez. Munkájának egyik fontos következménye az, hogy a múlt, a jelen és a jövő nem abszolútumok, lerombolva az idő elképzelését, mint sérthetetlen dolgot.

"Ha az ember megpróbálja rátenni a kezét az időre, az mindig kicsúszik az ujjai közül. Az emberek biztosak benne, hogy ott van, de képtelenek azt elérni. Nos, a megérzésem az, hogy azért nem lehet megfogni, mert egyáltalán nem is létezik," - mondta Julian Barbour fizikus.

Ő és még sok más fizikus minden egyes pillanatot mint egy egész, teljes és saját jogán létezőt látja. Gyakorlatilag egymást követő "Most"-okban élünk. "Az az erőteljes benyomásunk, hogy a dolgok határozott helyzetben vannak egymáshoz képest," - mondja Barbour. "Vannak a 'Most'-ok, se több, se kevesebb."

Einstein munkatársa John Wheeler (aki a "fekete lyuk" kifejezést népszerűsítette) is azt feltételezte, hogy az idő nem alapvető aspektusa a valóságnak. 2007-ben, az ő "késleltetett választásos" kísérlete kimutatta, hogy lehetséges visszamenőleg befolyásolni a múltat egy fény részecske, az úgynevezett foton megváltoztatásával a jelenben. Ahogy a fény elhaladt egy elágazásnál a kísérleti berendezésben, el kellett döntenie, hogy úgy viselkedik, mint egy részecske, vagy mint egy hullám. Később, miután a fény elhagyta az elágazást, egy tudós ki vagy bekapcsolhat egy kapcsolót. Amit a tudós tett abban a pillanatban, hogy visszamenőleg határozta meg, hogy mit tett a részecske az elágazásnál a múltban.

Ezen és más kísérletek egyre inkább azt mutatják, hogy az idő áramlása illuzórikus. De hogyan tudjuk értelmezni azt a világot, ahol az idő nem létezik? És mit mond ez a halálról?

A Biocentrizmus erre világít rá. Werner Heisenberg, a jeles Nobel-díjas fizikus, aki úttörő volt a kvantummechanikában, egyszer azt mondta: "A kortárs tudományt, ma már sokkal inkább, mint bármikor korábban arra kényszeríti a természet maga, hogy feltegye újra a kérdést annak lehetőségéről, hogy vajon mentális folyamatok révén érthető-e meg a valóság."

Kiderült, hogy minden, amit látunk és tapasztalunk örvénylő információ, ami a fejünkben következik be. Mi nem csupán egy valamilyen külső mátrixba ágyazott tárgyak vagyunk, ami "odakinn" ketyeg. Inkább a tér és idő azok az eszközök, melyeket az elménk arra használ, hogy összerakja az egészet.

Természetesen, ahogy ezt olvasod, egy "most"-ot tapasztalsz meg. De gondolj bele: A dédanyád szemszögéből a te mostjaid a jövőben léteznek, és az ő dédanyjának a mostjai a múltban. A "múlt" és "jövő" szavak csak elképzelések, mely viszonylagos minden egyes megfigyelő számára.

Tehát, mit történt a dédanyáddal, miután meghalt? Kezdjük azzal - mivel az idő nem létezik -, hogy nincs "halál után," kivéve a fizikai testének a halálát a te mostodban. Mivel minden a folyamatos mostban van, nincs abszolút tér/idő mátrix, amiben energiája eloszlana, tehát egyszerűen lehetetlen számára, hogy bárhová is "elmenjen."

Gondolj rá úgy, mint a régi lemezjátszókra. Az információ a lemezen egy háromdimenziós valósággá változik, hogy megtapasztaljuk egy pillanatra az időben. Minden egyéb információ a lemezen mint lehetőség létezik. Bármilyen okozati történet a "most" megtapasztalásához vezet, amire gondolhatunk "múltként" (vagyis azok a dalok, melyeket korábban játszott, bárhol is legyen a tű), valamint minden olyan eseményre, melyek a "jövőben" fordulnak elő; ezekről a párhuzamos mostokról azt mondjuk, hogy szuperpozícióban vannak. Hasonlóképpen, a halál előtti állapot, beleértve a jelen életedet az emlékeiddel visszatérnek a szuperpozícióba, a lemez azon részére, melyet csak információ képvisel.

Röviden, a halál valójában nem is létezik. Ehelyett a halál pillanatában elérjük önmaguk elképzelt határát, azt az erdő borította határt, ahol a régi mese szerint a róka és a nyúl jóéjt kívánnak egymásnak. És ha a halál valamint az idő csupán illúzió, akkor szintén folytonosság van a mostok kapcsolatában. 

De akkor hol találjuk magunkat? A létrafokokat meg lehet keverni és újra lehet rendezni bárhol.

Einstein tudta ezt. 1955-ben, amikor életre szóló barátja Michele Besso meghalt, azt írta: "Most egy kicsit előttem hagyta el ezt a furcsa világot. Ez nem jelent semmit. Az olyan emberek, mint mi, akik hisznek a fizikában tudjuk, hogy a különbség a múlt, a jelen és a jövő között csupán egy makacsul kitartó illúzió."

Robert Lanza