A mélység kapui: Az óceánok titokzatos kék lyukai, amelyekről szinte még semmit sem tudunk

Gyakran elhangzik az a megállapítás, hogy többet tudunk a Hold vagy a Mars felszínéről, mint a saját óceánjaink mélyéről. Első hallásra ez s...

Gyakran elhangzik az a megállapítás, hogy többet tudunk a Hold vagy a Mars felszínéről, mint a saját óceánjaink mélyéről. Első hallásra ez szinte hihetetlennek tűnik. Elvégre itt élünk ezen a bolygón, elég csak körülnéznünk, és ott hullámzik előttünk: hatalmas, kék, műanyaggal szennyezett, ráadásul egyre melegebb és savasabb.

Amikor azonban az ember először hall a kék lyukakról, hirtelen ráébred, hogy a világóceán mennyire elképesztő, kiszámíthatatlan és szó szerint észbontó hely, amely még mindig képes sokkolni a legfelkészültebb kutatókat is.

Bizonyos szempontból pofonegyszerű meghatározni, mi is az a kék lyuk: lényegében egy víznyelő, csak éppen a tenger fenekén. Ezen a ponton túl viszont a dolgok rendkívül gyorsan válnak rejtélyessé és megfoghatatlanná. Az Amerikai Nemzeti Óceán- és Légkörkutatási Hivatal (NOAA) szakértői szerint annak ellenére, hogy ezek a képződmények alapvető fontosságúak lehetnek a globális óceáni ökoszisztéma szempontjából, elenyészően keveset tudunk róluk.

Ez részben elérhetőségi probléma. Bár maguk a lyukak a mélyben gigantikus méretűek lehetnek, a bejáratuk gyakran rendkívül szűk, és nehezen észrevehető. A másik ok pedig prózaibb: őszintén szólva fogalmunk sincs, mennyi rejtőzik belőlük a világban, és pontosan merrefelé. Van néhány világhírű, sokat emlegetett példány, mint a Karib-tengeren található Nagy Kék Lyuk, a floridai Zöld Banán (Green Banana), a dél-kínai-tengeri Sárkány-lyuk (Dragon Hole), vagy a mexikói Taam Ja’.

Ezeken kívül viszont a legtöbb kék lyuk a víz felszínéről nézve szinte vagy teljesen láthatatlan. Egy-egy kék lyuk nyílása akár több száz méterrel a felszín alatt is elhelyezkedhet, és sok esetben ez a bejárat túlságosan szűk ahhoz, hogy a kutatók által használt automatizált tengeralattjárók bejussanak rajta.

Éppen ezért a kék lyukakról szóló első jelentések nem tudósoktól vagy hivatásos kutatóktól származnak, hanem helyi halászoktól és kedvtelési búvároktól. Más szóval, amit eddig a kék lyukakról megtudtunk, azt nagyrészt a vakszerencsének köszönhetjük. Emily Hall, a Mote tengeri laboratórium munkatársa, aki 2020-ban expedíciót vezetett a floridai Green Banana kék lyukhoz, úgy írta le az élményt, hogy az ember kint van a Mexikói-öböl közepén, és mérföldeken át semmi mást nem lát, csak a kopár, üres vizet. Aztán hosszas merülés után hirtelen megnyílik a fenék, feltárul ez a hatalmas mélyedés, és a helyszín valósággal nyüzsög az élettől.

Ez a kontraszt adja a kék lyukak egyik legnagyobb rejtélyét. Még azokon a tengeri területeken is, ahol a környező víz szinte teljesen élettelen, a kék lyukak környezete burjánzó és dús marad. Olyanok ezek a formációk, mint a sivatagi oázisok, csak a víz alatti világban. A kutatók még nem tudják a pontos okát, de valamiért a kék lyukak drámai mértékben serkentik a biodiverzitást. Ha a búvárok távolabb úsznak a lyukaktól Florida partjainál, a tengerfenék meglehetősen kietlen, nincs ott szinte semmi. Amint viszont közelednek a nyíláshoz, megjelennek a lágykorallok, a tengerifű-mezők, magánál a lyuknál pedig valósággal felrobban az élet.

Teljesen érthető, hogy a könnyűbúvárok miért rajonganak ezekért a helyekért. A víz kristálytiszta, a vadvilág lenyűgözően gazdag, és olyan geológiai formációkat lehet látni, amelyek rejtve vannak a külvilág elől. Kristin Paterakis professzionális búvár és víz alatti fotós, aki szintén lemerült a Green Banana mélyére, elmesélte, hogy egyetlen hét alatt legalább tíz tengeri teknőssel, hatalmas fülesmedúza-rajokkal, barrakudacsapatokkal és delfinekkel találkoztak.

Sőt, a halak olyan tömegben úsztak be a lyukba, mintha egy élő vízesés zúdult volna a mélybe. A felszínen még egy albatrosz is meglátogatta a hajójukat, bár a csapatból senki sem merte biztosra mondani, hogy valóban az, amíg vissza nem tértek a térerő zónájába, hogy egy gyors internetes kereséssel megerősítsék a gyanújukat.

Van azonban egy bökkenő. Ez a lenyűgöző életerő és faji sokszínűség csak egy bizonyos mélységig terjed ki, azon túl ugyanis a paradicsomi állapotok hirtelen megszűnnek, és minden élőlény eltűnik. Ahogy a búvár egyre lejjebb ereszkedik a perem mentén, az első szakasz még olyan, mint egy zátony, hemzseg a halaktól. Lejjebb haladva viszont az állatok és növények diverzitása meredeken zuhanni kezd, a környezet pedig sötétebbé, hidegebbé és hátborzongatóan idegenné válik.

A kék lyukak túlnyomó többségénél egyelőre fogalmunk sincs, mi rejtőzik a legalsó ponton. Ennek oka egyrészt az, hogy sokukat még fel sem fedezték, másrészt pedig az, hogy bármilyen bátrak vagy vakmerőek a búvárok, vannak olyan mélységek, ahová speciális felszerelés nélkül egyszerűen életveszélyes, sőt lehetetlen lejutni. A belizei Nagy Kék Lyuk például a maga 125 méteres mélységével középkategóriásnak számít a kék lyukak között, mégis komoly figyelmeztetés jár a felkereséséhez. A rekreációs búvároknak legfeljebb 40 méteres mélységig javasolt leereszkedniük, hogy minimálisra csökkentsék a kockázatokat.

Aki ugyanis túl mélyre merészkedik, könnyen a nitrogénnarkózis áldozatává válhat. Ezt a jelenséget a mélység mámorának vagy "martini-effektusnak" is nevezik, a viselkedésre gyakorolt sajátos hatása miatt. Pontos működési mechanizmusa még mindig a kék lyukakhoz kapcsolódó rejtélyek egyike, de a lényeg az, hogy a mélyben növekvő nyomás hatására a vérben lévő nitrogén bódultságot okoz. A hatás kísértetiesen hasonlít a részegséghez vagy a kéjgáz belélegzéséhez – azzal az apró, ám végzetes különbséggel, hogy az ember eközben több száz méterrel a vízfelszín alatt van, korlátozott oxigénkészlettel.

Nem meglepő hát, bár kétségkívül borzongató, hogy az egyik első dolog, amit a kék lyukak legmélyén találtak, emberi holttestek voltak. Erika Bergman, a National Geographic felfedezője és tengeralattjáró-pilóta egy 2018-as belizei expedíció után elmondta, hogy a lyuk alja csendes és koromsötét hely. A merülés során rábukkantak két olyan búvár végső nyughelyére is, akik korábban tűntek el a mélységben. Értesítették a helyi hatóságokat, de végül abban állapodtak meg, hogy nem bolygatják meg őket; ott maradtak békében, a tengeri sírjukban.

Ennél sokkal hírhedtebb és követelőzőbb a Vörös-tengerben található kék lyuk Egyiptom partjainál. Turisztikai szempontból rendkívül népszerű hely, de egyben a világ legveszélyesebb merülőhelyeként tartják számon: a becslések szerint legalább 40, de egyes források szerint akár 200 búvár életét követelte már a mélysége.

Ha egy kutató vagy egy távirányítású eszköz mégis tovább halad lefelé a fenék irányába, előbb-utóbb eléri azt a zónát, ahol a vízben szinte egyáltalán nincs oxigén. Ezen a ponton az élet megszokott formái megszűnnek, és a kutatók már csak mikrobákat, fonalférgeket és a felszínről süllyedő szemetet találnak. Természetesen nem az ember az egyetlen faj, amely csapdába esik a mélységben. A kietlen aljzaton szerteszét heverő tetemek bőséges táplálékot nyújtanak azoknak a szervezeteknek, amelyek képesek oxigén nélkül is életben maradni.

Nastassia Patin, a Miami Egyetem és a NOAA mikrobiológiai ökológusa, aki a Mexikói-öbölben található Amberjack és Green Banana lyukak alját is megjárta, felidézte, hogy az Amberjack-lyuk fenekén két döglött fűrészhalat találtak. Sérülés nem volt rajtuk, így valószínűleg együtt úsztak be a lyukba, és odalenn a hirtelen fellépő oxigénhiány (anoxia) végzett velük.

Hasonlóképpen, a belizei Nagy Kék Lyuknak is megvan a maga sajátos "csigatemetője". Garmadával hevernek ott a királycsigák házai. A gyanútlan állatok valószínűleg túl közel merészkedtek a peremhez, és ezrével csúsztak bele a nyílásba. A homokban még látni lehetett a menekülni próbáló csigák apró nyomait, ahogy igyekeztek visszakapaszkodni a dombra, majd a csúszásnyomot, ahol a gravitáció visszasodorta őket, miután megfulladtak az oxigénmentes környezetben.

Bár a laikus szemnek ez a világ halottnak és kietlennek tűnhet, a tudomány számára valójában a lehetőségek tárháza. Az Amberjack-lyuk alján például a kutatók egy rendkívül érdekes mikrobiális közösséget fedeztek fel, amelyet egy alig ismert régészeti (archea) faj ural. Ebben a mikrobában alig találtak olyan géneket, amelyek az alacsony oxigén- és magas szulfid-koncentrációjú környezethez való alkalmazkodásért felelősek, mégis a helyi közösség 60 százalékát alkotja. Ez olyan tudományos kérdéseket vetett fel, amelyeket a jövőbeni mintavételekkel és kísérletekkel remélnek megválaszolni.

Az, hogy mi ólálkodik a kék lyukak legmélyén, csupán egyike a számtalan rejtélynek, amit az óceánok állítanak elénk. Minden egyes újabb küldetés közelebb visz minket a válaszokhoz. Ezekben a mély lyukakban ugyanis nemcsak a szélsőséges körülmények közötti élet titkai rejtőznek, hanem bolygónk geológiai múltjának nyomai, a régmúlt korok éghajlati adatai, sőt, talán az óceánok és a légkör jövőjének kulcsa is.

Mindez ott vár ránk a mélyben, nekünk csupán meg kell találnunk őket. Ezek az expedíciók a kutatás teljesen új területeit nyitják meg a mikrobiális ökológia, a biogeokémia és a paleoklíma-kutatás számára. Eddig még csak a felszínét kapargattuk annak, amit a kék lyukak rejtenek, és a tudomány izgatottan várja, mit tartogatnak ezek a különleges rendszerek az elkövetkező években. (1)

(1) - https://www.iflscience.com/the-oceans-mysterious