A materializmus az a tan, mely igazán számít. Ezért az elme, és a szellemi tevékenység nem más, mint az agy aktivitása. Ez a feltételezés...
A materializmus az a tan, mely igazán számít. Ezért az elme, és a szellemi tevékenység nem más, mint az agy aktivitása. Ez a feltételezés ellentmond a saját tapasztalatainknak. Amikor ránézünk egy fekete rigóra, akkor egy fekete rigót látunk, és nem tapasztaljuk a komplex elektromos változásokat az agyunkban. De legtöbbünk elfogadja az "elme az agyon belül" elméletét, mielőtt valaha is esélyt adnánk annak, hogy ezt megkérdőjelezzük. Természetesnek vesszük, akár egy gyermek, mert úgy tűnik, hogy a tudomány és az oktatási rendszer is ezt támogatja.
Jean Piaget svájci pszichológus a gyermekek szellemi fejlődéséről készített tanulmányában úgy találta, hogy körülbelül tíz-tizenegy éves koruk előtt az európai gyerekek olyanok, mint a "primitív" emberek. Nem tudják, hogy az elme a fejükre korlátozódik, úgy gondolják, hogy az kiterjed az őket körülvevő világba. De körülbelül tizenegy éves korban már asszimilálódtak a Piaget által "helyesnek" nevezett nézethez: "A képek és gondolatok a fejben találhatók."
Testen kívüli képek
Nem minden filozófus és pszichológus hisz az elme az agyban elméletben, és az évek során egy kisebbség felismerte, hogy az észleléseink pont ott lehetnek, ahol úgy tűnik, hogy vannak, a külvilágban, a fejünkön kívül, nem pedig ábrázolások az agyunkon belül. 1904-ben William James a következőket írta:
"Az érzékelés teljes filozófiája Démokritosztól kezdve csak egy hosszú huzavona volt azon paradoxon fölött, hogy ami nyilván egyetlen valóság, az két helyen is lehet egyszerre, mind a külső térben, és egy ember agyában. Az észlelés 'reprezentatív' elméletei elkerülik a logikai paradoxont, de másrészt sértik az olvasók életérzését, mely nem ismeri a közbenső mentális képet, hanem úgy tűnik, hogy a szoba és a könyv azonnali, mert fizikailag léteznek."
Ahogy Alfred North Whitehead 1925-ben kifejezte, "az észleléseket az elme vetíti ki, így felruházza a külső természetben a megfelelő testekkel."
A kiterjesztett elme egyik friss támogatója Max Velmans pszichológus. Understanding Consciousness (2000) című könyvében az elme "reflexív modelljét" javasolta, melyet az S nevű tárgyról való vitával illusztrált egy macskát nézve:
"A redukcionisták szerint úgy tűnik, hogy egy tüneményes macska van 'S elméjében', de ez valójában nem más, mint agyának egy állapota. A reflexív modell szerint miközben S a macskát nézi, az egyetlen vizuális tapasztalata a macskáról az, amit a küslő világban lát. Ha megkérik, hogy mutasson erre a tüneményes macskára (a macska tapasztalatára), neki nem az agyára kellene mutatnia, hanem ahol a macskát észleli, a testén túli térben."
Velmans szerint ez a kép lehet "egyfajta idegi 'projekciós hologram'. A projekciós hologramnak megvan az az érdekes minősége, hogy a háromdimenziós külső térben lévő észlelt képet a kétdimenziós felületére kódolja." De Velmans kétértelmű volt ezen projekció természetét illetően. A hologram elvégre egy mezőjelenség. Inkább nevezte "pszichológiainak", mint "fizikainak", és a végén azt mondta, nem tudja, hogyan történik, de hozzátette "ha nem is érti teljesen, hogyan történik, az nem változtat azon a tényen, hogy ez történik."
A saját véleményem az, hogy a vizuális képek külső kivetülése egyszerre lelki és fizikai. Ez az észlelési mezőn keresztül történik. Ezek pszichológiaiak abban az értelemben, hogy a hátterében a tudatos felfogásunk áll, valamint fizikai vagy természetes, ahogy az agyon kívül léteznek, és kimutatható hatásuk van. Az emberi érzékelés kiterjedése a látáson és halláson keresztül nem egyedülálló. Az állatok látnak és hallanak dolgokat a testükön túl terjedő téren keresztül. Olyanok vagyunk, mint más állatok.
Az érzékelés nem statikus. A szemek mozognak, ahogy nézzük a dolgokat, és a fejünk, valamint az egész testünk mozoghat a környezetünkben. Ahogy mozgunk, az érzékelési mezőnk is változik. Az érzékelhető mezők nem különülnek el a testünktől, hanem magukban foglalják azt. Láthatjuk a saját külső felületünket, a bőrünket, hajunkat és a ruházatunkat. Benne vagyunk a látó- és cselekvő mezőnkben. A háromdimenziós tértudatosságunk magában foglalja a saját testünket, cselekedeteinket és szándékainkat ahhoz képest, ami körülöttünk van. Ahogy az állatok, mi sem vagyunk passzív szemlélők, hanem aktív cselekvők, és az érzékelésünk valamint a viselkedésünk szorosan összefügg.
[post_ads_2]
Egyes agykutatók és filozófusok egyetértenek abban, hogy az észlelések az érzékelés és a cselekvés közötti szoros kapcsolattól függnek, mely összeköt egy állatot vagy embert a környezetével. Az egyik irányzat egy "inaktív" vagy "testet öltött", vagy "szenzomotoros" megközelítést támogat. Az észlelések nem egy fejen belüli modellben jelennek meg, hanem azok a szervezet és környezetének kölcsönhatása eredményeként születnek. Ahogy Francisco Varela és kollégái kifejezték, "az észlelés és a cselekvés együttesen alakulnak ki... az érzékelés mindig az észlelés irányította tevékenység." Ahogy Arva Noë filozófus fogalmazott, "Kívül esünk a fejünkön. A világban vagyunk, és belőle. Az aktív szerepvállalás mintái vagyunk folyékony határokkal és változó összetevőkkel. Fel vagyunk osztva." Kevon O'Regan pszichológus, aki elkötelezett materialista, előnyben részesíti az elme az agyban megközelítést éppen azért, mert el akar távolítani minden varászlatot az agyból. Nem fogadja el, hogy a látás az agyban van, mert "ez rettenetes helyzetbe hozna, mert ez megkövetelné valamiféle mágikus mechanizmus meglétét, amely felruházza a látókérget a látással, és a hallókérget a hallással."
Henri Bergson számított a szenzomotoros megközelítésre több mint egy évszázaddal ezelőtt. Hangsúlyozta, hogy az érzékelés a cselekvés felé irányul. Az észlelésen keresztül "A testemet körülvevő tárgyak visszatükrözik a rájuk ható lehetséges cselekvést." A képek nem az agyban vannak:
"Az igazság az, hogy a P pont, a sugarak, melyeket kibocsát, a retinát és az idegrendszer elemeit befolyásolják, egy egészet alkotnak; ezért a világító P pont egy része ennek az egésznek; és ez valóban a P-ben van, nem máshol, ahol a P képe képződik és érzékelt."
A saját értelmezésem szerint a látás a kiterjesztett érzékelési mezőn keresztül zajlik, amely egyrészt az agyban van, másrészt azon túlnyúlik. A látás az agyi tevékenységben gyökerezik, de nem korlátozódik a fejre magára. Ahogy Velmans, én is úgy gondolom, hogy ezen mezők kialakulása az agy különböző régióinak változásától függ, melyet befolyásolnak a várakozások, a szándékok és az emlékek. Ezek egyfajta morfikus mezők, és mint más morfikus mezők, a részeket összekapcsolják egy egésszé, és egy olyan jellemző memóriával rendelkeznek, melyet a morfikus rezonancia adott hasonló mezőkből a múltban. Amikor ránézek egy személyre vagy egy állatra, az érzékelési mezőm kölcsönhatásba lép a személy vagy állat mezőjével akire nézek, mely lehetővé teszi a tekintetem észlelését.
Tapasztalataink bizonyossággal azt sugallják, hogy az elménk túllép az agyunkon. Látjuk és halljuk a dolgokat a körülötünk lévő térben. De van egy erős tabu bármi ellen, ami azt sugallja, hogy a látásnak és a hallásnak nincs semmiféle külső vetülete. Ezt a kérdést nem lehet megoldani egyedül csak elméleti érvekkel, vagy máskülönben több haladás történt volna az elmúlt száz év során, vagy akár az elmúlt 2500 évben.
Meggyőződésem, hogy a követendő út az, hogy az elme mezőit tesztelhető tudományos hipotézisként kell kezelni, nem pedig egy filozófiai elméletként. Amikor ránézek valamire, az észlelési mezőim "felruházzák" azt, amire néztem. Az elmém megérinti azt, amit látok. Ezért lehetek képes hatással lenni egy másik személyre, ha csak ránézek. Ha hátulról nézek valakit, amikor nem hall vagy lát engem, és nem tudja, hogy ott vagyok, megérezheti a tekintetem?
Könyvajánló
Rupert Sheldrake
Rupert Sheldrake, az ismert biológus, a Hét kísérlet, amely megváltoztathatja a világot című könyvében a hivatalos tudomány által hagyományosan figyelmen kívül hagyott és mellőzött kérdésekre keresi a választ. Honnan"tudja" házi kedvencünk, hogy mikor megyünk haza? Minek alapján képesek a galambok nagy távolságokból kiindulási helyükre visszatalálni? Valóban érzik-e az emberek az egykor amputált, elvesztett végtagjaik helyén a "fantomvégtagokat", és tényleg képesek-e megmondani, hogy mikor figyelik őket hátulról?Ruprt Sheldraker, a Royal Society (az angol Királyi Természettudományos Akadémia) korábbi kutatója és a Cambridge-i Egyetem biokémiai és sejtbiológiai tanszékének egykori igazgatója, számos könyv szerzője. Két jój ismert munkája The Rebith of Nature (A természet újjászületése) és a New Science of Life (A földi élet újfajta tudományos megközelítése) című kötet. Rupert Sheldrake Londonban él.
